„In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus autem charitas" (Augustinus)

A Soproni Szemle jelen és következő száma fő részét a német-magyar együttélésnek szenteli. Bátor, egyúttal meglehetősen összetett vállalkozás, Vagy mégsem? Egyszerű. normális és természetes?

A bátorság mellett a német többségű Sopron német polgárainak szavazatai nélkül 1921-ben ki nem érdemelhető „civitas fidelissima" cím pátoszos megéléséből-értelmezéséből fakadó eltorzult magyarságféltés máig eleven megnyilvánulásai szól-nak. Az összetettség is ezen szinte kibogozhatatlan, a nagy- majd a kispolitika különböző rendű és rangú, de emberileg gyenge politikusai és hivatalnokai által köz-vetített, sokakra példaként átragadó kényszeres magyarságvédő magatartásminta fel-fejtésének nehézségét jelenti,

A német-magyar együttélés ugyanakkor egyszerű, normális és természetes, ha a mindennapi élet felől tekintjük és annak hétköznapi, emberi dimenzióit szemléljük. Itt a szomszéd Szepi bácsit és Rézi nénit, illetve az ismerősöket; Lincsit, Lénit, Mitzit, vagy Franzit, Michlt, Paulit látjuk: jó, kevésbé jó. vagy éppen rossz (természetű) embereket, azaz „embert", nem pedig „németet", „svábot", „nemzetiséget" vagy újabban „kisebbséget", Abban a pillanatban, amikor ezen ismerőseink cselekedetei elvesztik egyedi meg-ítélésüket, azaz nem azt mondjuk: „Ez szép volt (vagy disznóság) X.Y.-tól", hanem hogy:
„Ez és ez történt, de hát nem csoda, hisz ez egy sváb (cigány, zsidó stb.), mi mást vár-hatnánk tőle!" - abban a pillanatban baj van. Nagy baj. Néha sajnos még ma is.

Ezt kellene végre már meghaladnunk! A romantika gőzös nemzeteszményét, amely saját nemzetét (német a németet, magyar a magyart, stb.) csak jó tulajdonságokkal ruházza fel, azt a többieknél messze különbnek tekinti és a történelmet is romantikus ellentétezéssel fekete-fehérben tanítja. Így a magyar vitézek csupán „kalandoznak", ha gyilkolva-rabolva fél Európát felégetik, míg később a tatár „hordák" „feldúlják" a virágzó hazát. Nem kellene azonos mércével mérnünk? Történelemkönyveinket (mint azt a burgenlandiak 1991-ben megtették!) átjavítanunk? Mert így nem alakulhatna ki bennünk (f)elsőbbségi tudat, s néhány generáció alatt lassan talán elhalhatnának a gondolkodás nélkül átörökített-szajkózott sztereotípiákból kinövő előítéletek.

Ezt kellene végre már meghaladnunk! Emberi gyengeségünket. Mert ezek az előítéletek igazából olyan rossz tulajdonságainkból fakadnak, mint amilyen az irigység vagy az öndicséret, ám éppen azok elleplezésére szolgálnak! Ezen előítéletek, a „meg nem gondolt gondolat" és a sokféle különböző jelenségre „ráhúzható" általánosítások forrása a gondolkodásra, (ön)kritikára való restség, mellyel az ítélkező önma-gát eleve felmentve a baj okát szálka-gerenda-szemlélettel mindig a másikban leli fel. A másikban, akinek gondolata, szava, cselekedete és mulasztása mögött - ha más nációhoz tartozik - okként ez a nációbeli máshová (is) tartozása találtatik meg.

Német-magyar együttélés Sopronban. Mindennapi, évszázadokon át megélt-gyakorolt normalitás a Magyar Koronához tartozás evidenciájával, amelyben nem volt még meg kötelező elvárásként a magyar nyelvhasználat. A pozsonyi diétán az egy állam - egy nemzet - egy nyelv reformkori türelmetleneit volt kénytelen Franz Xaver Wagner (Vághy Xavér Ferenc), Sopron város polgármestere és reformkori országgyű-lési követe 1825-ben így inteni; „Nem áll, hogy a városokban nincs nemzeti szellem, Annak is, aki nem beszél magyarul - magyar lehet a szíve." És Széchenyi gróf is így óvott az asszimilációs nyomással „kikényszerített" magyarosítástól; „A magyar szó még nem magyar érzés. Az ember, mert magyar, még nem igazabb ember. Es a hazafi-ság köntösében járó még korántsem hazafi."

A magyar haza és a német anyanyelv a soproni (gazda)polgárokban tehát sok évszázadig nem került ellentétbe egymással. Honvédeket állítottak, sőt, Samuel Murmann (Murmann Sámuel) őrnagy személyében mártírt is adtak a hazának. Aztán végig kellett élniük, hogy a helyi hatalom a kiegyezés után elszabotálta az első (ú.n. Eötvös-féle) nemzetiségi törvény végrehajtását, benne a nemzetiségek számára az anyanyelven való iskoláztatáshoz szükséges iskolarendszer megteremtését. Aztán következett az értelmet-len vagy-vagy-döntés 1921-ben, melynek mindkét(!) döntése érthető és jól megindokolható. A haza 25 évvel később azonban a hűségeseket is elűzte (magyar eufémizmussal „kitelepítette"), majd az általa kezdeményezett akciót, „a svábságtól való megszabadulás vissza nem térő történelmi lehetőségét" a Potsdami Konferencia által Magyarországra kényszerített döntésként állította be - ez is így szerepel tankönyveinkben mindmáig.

Az ittmaradottak elhagyhatták volna a hazát. de nem tették („Én nem mehetek el innen soha, sehova"). A kalandvágyók és „agyonmaceráltak" kis számú kivételétől eltekintve 1956-ban sem. Sőt; a határok 15 évvel ezelőtti megnyitása után sem mentek el. Itthon maradtak. A 2. világégés után meghúzták magukat és hallgatták az ízléstelen megjegyzéseket („A fű lehajlik a szélben, de megmarad."). Magyar sors- és munkatársaikkal - mint eddig is mindig - közösen építették a közös hazát. Dolgoztak. Sokat és szorgalmasan. Adót fizettek. Egyre többet. Házasodtak. Általában vegyes házasságot kötöttek. Gyermeket neveltek. Egyre kevésbé németül (is). A fiatalok építkeztek, vagy városokba költöztek. Széthullott a hagyományos. értékközvetítő és hagyományőrző faluközösség. A városokban a panelek nagyüzemi betonja nem engedte át még a legszívósabb hajszálgyökereket sem. A „T-T-T" első T-je (tiltás) lassan alábbhagyott, később a második T (tűrés) vált elfogadottá, mígnem néhány évtized múltán a harmadik T (támogatás) is vonatkozhatott a hazai németségre. A német nemzetiség sorsa ma a 24. órában van. Az 1946-ban teljes vagyonelkobzás mellett hazájában maradhatott negyedmilliós németség megfeleződött (a 2001. évi népszámlálás szerint negyedelődött!). Egyik kortárs hazai német költőnk egysorosa szerint „Ungarndeutsch ist das MaB des tüchtigen Aussterbens", azaz „A ťhazainémetŤ a derekas kihalás mértékegysége".

És mégis; mindezek ellenére mélységesen igazak mind József Attila „A Dunánál" c. versének sorai („Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani... s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés."), mind pedig Szent Ágoston fent idézett gondolata, amely szerint „A szükséges dolgokban legyen egység, a kétségesekben szabadság, mindenben pedig szeretet." Ha ez a gondolat irányítja szavainkat és tetteinket a szűkebb és tágabb környezetünkben való együttélés során, ha a megértés és türelem jegyében élünk és beszélünk embertársainkkal, ha nem késztet visszavágásra mindig mindjárt minden, amit meghallunk, hanem azt „hozzáértjük" annak eszéhez, aki szól, akkor jó eséllyel sikerül ismét megvalósítanunk azt, hogy a német-magyar együttélés Sopronban újra mindennapi, évszázadokon át megélt-gyakorolt normalitás legyen és egyszerűen csak soproni polgárok szabad és természetes együttélését jelentse a nagy történelmi hagyományú, több kultúrájú, szeretett civitasban.

Wild Róbert
Irodavezető
Magyarországi Németek Országos Önkormányzata
Soproni Regionális Iroda

(Soproni Szemle 2004 második szám, a Szerző engedélyével)