|
Mi1más |
|
Egy szál cigarettáért
Egy szál cigarettáért
Ugyanott tartunk, mint fél órával ezelőtt, itthon, tétlenül.
Körülöttem gazdagságom; ajtóm előtt mountain bike-om, a szobában
számítógép, könyvespolc, szól a zene, mellettem formatervezett lámpa.
A túlsó sarokban borospalack.
Csak egy valami nem.
Cigaretta.
Bankkártyám kézközelben, bankomat, éjjel-nappali elérhető
távolságban.
A kártya mondhatni feltöltve, mindazonáltal kettétörve és
szavatosságát veszítve hever.
Cigarettát akarok szívni. Cigarettát szeretnék szívni.
Éjjel tizenegy óra, a város alszik.
Így aztán nekikezdtem, elhatároztam, végső kétségbeesésemben
nekiálltam pénzt keresni. Amiről tudok, az nem haladja meg a
százforintnyi összeget. Lehetőségeink mindazonáltal korlátlanok.
Számos nadrág, rövid és hosszú, zugok, üres üvegek. Trükkös rejtekek.
Igyunk a medve bőrére, aztán persze tudtam egyből, hogy az a kiadós
korty, amit megengedtem magamnak, csak feltüzelte füstölhetnékem. Ami
sikertelenség esetén végzetes apróság lehet.
Jó, a nadrágok. A zöld színű trapéz, ehhez nem sok reményt fűzök, a
délután varrtam be mindkét farzsebét. Semmi meglepetés. A nyári
nadrágaim, melyet megálmodójuk bőséggel ellátott zsebekkel, végtelen
horizontokat sejtetnek. Sejtettek. Az újabban még Hollandiát vélem
érezni, de azon túl egy guildent sem. Aztán a másik, húsz forint!,
egy
összegben. A csíkos trapéznadrágom, újabb három. Az ünneplős fekete:
négy. Az, amit a nyár végén vettem, és amit mindenki pizsamának
gúnyolt, már egy ízben meglepett egy kétszázassal egy hasonló
szituációban. Azóta nem is hordtam.
Szóval.
A kockás, a farmer, a "szalaggyár" típusú játszós nadrágom semmivel
nem kedveskedik nikotinért üvöltő sejtjeimnek. Aztán a tárcák, aztán
a
táskák. Újabb hat forint.
Összesen egyszáztizenhat. Vagyis semmi.
Úgy, mint negyed órája; magamba roskadtam ültem ugyanitt, tekintetem
a
semmibe révedt. Nincsen kiút, nincsen.
Aztán a könyvek. Na most ez egyértelműen vicc. Sose rakok pénzt a
könyveimbe. Ha van, akkor a zsebembe. Mégis, találtam már néhány
ízben
bennük, igaz nem sokszor. Ki rakta bele akkor? Ez jó kérdés, itt el
lehet játszadozni tudathasadásos gondolatokkal. Játszik a halál.
Ci-ga-ret-ta.
Szóval.
Joyce, Barcsay, Krúdy, Kassák, Bergman, Lao-ce, milyen szintű
üresség,
hallatlan, nincsen bennük semmi.
Felfokozott képzeletem tömött dohányzacskókkal játszik, a sarkon
szegődöm testem sarkába, az elsőn, a harmadiknál buszmegálló, telve
messzire vivő reményekkel. Ma esett az eső. Rossz jel. Mindazonáltal.
A megálló és környéke tisztára seperve, rendes környék, tiszta város.
Hogy utálom én ezt.
És most. Itthon. Bánat szegez a fotelbe, borom minden egyes kortyával
felizzítja vágyamat a füstre a tüdőmben, ugyanakkor csillapítja
nyomorom jótékonyan. Előttem bankkártyám száradozik, ragasztószalag
tekereg rajta. Ha bevonja az automata, nagyon fog hiányozni. Nagyon
nagyon. Kicsi
az esélye, hogy megússza. De lehet, hogy megpróbálom.
Azt hiszem, meg fogom próbálni.
quickshower
2000. november 09., csütörtök 00:00
|
|
|
