|
Mi1más |
|
Néhány félkész és befejezetlen gondolat arról, hogy tulajdonképpen mi is vesz minket körbe
Az ügynök halála
Furcsa érzés egyszerre, hirtelen, bevezetés
vagy rózsaszínű kartonra
nyomtatott előzetes felszólítás nélkül döbbenni rá arra az egyszerű,
ám annál könyebben szem elől téveszthető tényre, hogy a minket
körbevevő világ egész egyszerűen egy nagy kupac szar. Nem az
emberekről beszélek, azokkal nincsen baj, illetve van, de ez nem az ő
hibájuk. Ők is részesei annak a kollektív vakságnak, akik nem képesek
felnyitni azt a hülye szemüket. A baj az értékekkel van, amelyek
jönnek, bele a szemembe, minden irányból, kitartóan, kikerülhetetlenül
és végzetesen. A televízió, a rádió, az internet, a buszok oldalára
ragasztott és az autópályák mentén sorakozó óriásplakátok, a kabátokon
és a cipőkön megvillanó cégjelzések, és a monitor sarkára ragasztott
céges matricák, az asztalon kupacban halmozódó telefonszámok és
névjegykártyák, lejárt időpontú, tömeggyártásban tömegeknek készült
akciódús akciófilmekre szóló jegyek, amelyek előtt megint ott vannak
azok a kis
tudatformáló kétpercecskék, amelyek hálóba szövik gondolataidat,
behálóznak, letaglóznak.
A film illeszkedik a reklámokhoz, ugyananzon
jellemek, ugyanazon
arcok, és én itt tulajdonképpen nem is az uniformizálódásról sírok,
az nem érdekel. Az elménket kipányvázók persze nem hülyék. Úgy
tesznek, mintha ők tennének szivességet nekünk, holott hát nem ez a
teljes igazság, azt is mondhatnám, hogy ez így ebben a formában
egyáltalán nem igaz. Szó mi szó élvezzük azt a büdös-mocskos és
velejéig rothadt fogyasztói kultúrát, na ez a teljes igazság, ha
valakit érdekel. Bevallani viszont elég nagy lebőgés lenne, akkor
mindenki számára nyilvánvalóvá válna, hogy gondolataink, érzéseink,
ránkszáradt mozdulataink, mindig ugyanolyan cigarettánk réges régen
nem sajátunk, de ez még hagyján, azonban eljött az idő,mikor ez nem
bánt már senkit. És ez baj lenne. Nagy baj. Onnantól kezdve ugyanis
elveszítenénk megunkat, hitünket az egyéniségben, a szabad akaratban,
a világ, legalábbis a civilizált világ sokszínűségben. A szabadságban?
Kevés szót használtak annyiszor, és annyira indokolatlanul,
félreértelmezve, elferdítve és jelentésétől megfosztva mint ezt.
Szabadság. Jól hangzik.
Az a nagy szerencse, hogy ez nem
valóság, legalábbis nem
értelmezzük annak, másrészt pedig az a nagy szerencse, hogy az
említett összeesküvés túltesz a Truman Showból ismerten, sokkal
jobban
kimunkált mint az 1984-ben megismert rendszer, valahogy az
egész
Huxley Szép új világára hajazik.
Egy megvalósult utópia.
Viszont van kiút, és ez engem őszinte
örömmel tölt el. Valójában csak
ki kellene hajítani a televíziónkat, mint Lao Ce, de nem feltétlenül,
elég ha
önmérsékletet tanúsítunk, és egyszerűen nem kapcsoljuk be, kivéve ha
igazán nyomós okunk van rá. De nem a tévén van a lényeg. Kerülni
mindent, ami az említet probléma szempontjából gyanús. Az egyik
barátom mostanában szokott le a dohányzásról, ő mesélte hogy az
illatok és ízek egészen hihetetlen spektruma nyílt ki azóta. Szerdán
este megnézni a Turult, aztán csütörtökön beugrani ugyanoda egy
kis ír népzenére, majdátsietni a Petőfibe egy újabb darabra; valami
hasonló letisztultság költözik ugyanígy az érzések, gondolatok, emberi
kapcsolatok közé. Sok,
nagyon sok koncertre, előadásra, színházba kell járni. Például
kezdésnek meg kell nézni az Ügynök halálát. Az segít.
SOL
1999. március 26., péntek 00:00
|
|
|
