A kérdés már csupán annyi, hogy miért akarja mindeki ezt a műfajt halottnak tekinteni, központilag nem akkreditálni, tömegesen nem látogatni, egy legyintéssel valamint egy hangos áhhhal elintézni.

  Ez elég jól hangzik, este színházba menni, nincs is jobb, még egy kevés szieszta, aztán talán egy sör az Erzsébet kertben, valakivel, esetleg akár egyedül is, ilyen észbontó tavaszban mi mást lehetne kezdeni egy csütörtök délutánnal. Semmi rohanás, csak nyugodtan, kisimúlt arcvonásokkal, könnyed derűvel az arcon. De előtte egy kis alvás.
  Hát nem, persze, tudhattam volna előre hogy úgysem sikerül, de mindegy, úgyhogy pattanás ki az ágyból, csipa a szemben, zokni, cipő, kabát, tükör, nézés bele; borosta. Futás, cigaretta a száj sarokban, ebből mi lesz?
  Dehát vannak dolgok amik megérnek bármit, azt is hogy elmebetegnek néznek a belvárosban,  ez nem egy új kaland, nem is jó, nem is izgalmas, nem is bánt; szinte megszokás. És hát, akárhogyan is, ez az este ilyen este volt, öröm a fülnek, a szemnek, az értelemnek, ez a nő, Meredith Monk, valami észveszejtő, pedig ő csak a hallószerveket veri rabigába, aztán még ott vannak a szinészek is, na és ez a kettő így együtt gyötrelmesen sok. Muszály beleszeretni ebbe a társaságba, számolni a napokat, amikor újra láthatóvá válnak, legközelebb talán majd nyáron, a szigeten. Soká, túl soká. Addig meg emlékezni erre az előadásra, majd akkor amikor semmi sem sikerül, amikor az egész világ úgy dönt, hogy akkor most majd jól betesz. De nem tud, mert volt ez az este, és nagyon neki kell annak a valóságnak gyűrkőznie hogy annyira rossz legyen, mint amilyen ez jó volt.
 

  A kérdés csupán annyi, hogy miért akarja mindeki ezt a műfalyt halottnak tekinteni, központilag nem akkreditálni. Tömegesen nem látogatni, egy legyintéssel valamint egy hangos áhhhal elintézni. Miért kellett már egyszer úgyis eltemetni, még anno a negyvenes években, amikor rendszerellenes polgári dekadenciának minősítették, és lemosták a kultúra talajáról. Miért nem jövünk már rá, hogy a költészet nem merül ki Petőfinél, a festészet a naplementés-gémeskutas-pusztás-balatoni viharos képeknél, a színház a Bánk Bánnál. Mág csak azt sem mondhatom, hogy a tradícionális színháznál; ez a műfaj is otthon van hazánkban, 1912 óta, aki nem hiszi járjon utána. Voltak már monumentális megmozdulásai, mint a harmicas évek második felében, amikor ezer embert állítottak színpadra. Csak úgy.
  És mégis, miután harminc évre tiltásba taszították végül 1975-ben újra életre kelt, és azóta is, azóta sem járja diadalútját, de legalább van, még akkor is, ha úgy tűnik ez szinte senkit nem érdekel.

előadják: Barcza Katalin
Barna Zsuzsa
Fenyves Márk
Inhof Katalin
Józsa Gabriella
ifj. Kelemen János
Lakatos Tímea
zene: Meredith Monk
jelmeztervező: Fenyves Márk
technikus: Payer Ferenc
rendező-koreográfus: Tatai Mária


SOL