|
Mi1más |
|
A legnagyobb, a legjobb, a legszigetebb
Sziget 2K
 Ebben a kis országban
mostanában egy rakás fesztivál közül lehet
válogatni, mostanában divatba jöttek valahogyan, annak ellenére, hogy
minden vérző szívű szociológus a huszadik-huszonegyedik század
betegségeiről értekezik, úgy mint az invidualizálódás, az
elszigetelődés, meg hasonló nagyon nagyon szomorú dolgokról. És mégis,
mostanságoskodásban minden valamire való falu megszervezi a saját
kétnapos kis mulatságát, ami nagyon örvendetes, még akkor is, ha ezek
csúcspontját általában valamely a honi könnyűzene mélyrepülését
képviselő könnyűzenekar nyújtja. Mulatni márpedig muszáj, ha pedig
mulatunk, akkor iszunk is, ha meg iszunk, akkor nem mindegy? Na
tessék. Azért vannak ennél sokkal jobbak is, nekem személy szerint a
kedvenceim a Bajai Halászléfőző Balhé meg a sziget. A bajai program
amolyan nemzeti önérzetet erősíti, a maga kissé anakronisztikus
bájával, borral, pálinkával, táncházzal, na meg halászlével
hektószámra. A sziget pedig pont arról szól, amiben épp benne élünk, a
határnélküliségről, a multikultiról, ésatöbbiről. A sziget egy képzelt
utazás bolygónk eltérő kultúráiba és szellemi szférájának különböző
színpadjaira, sőt koraira.
 A fesztivál most nyolcadjára
kerül megrendezésre, több-kevesebb
viszontagsággal, a Hajógyári szigeten, nevéből fogalom lett, meg a HÉV
Filatorigáti megállójából is, az egyre inkább bezárkózóbb politikát
folytató benzinkúttal együtt, és a híddal, melyen elhagyhatod végre
tenmagad, egy hétre, augusztus másodikától, legalább akkor.
A fesztivál folyamatosan színesedik és professzionalizálódik, kinövi
gyermekbetegségeit, a kezdeti büfé, mellékhelység és zuhanyozófülke
hiányait, a brutális biztonsági őrök okozta kisebb nagyobb
atrocitásokat. Hogy régebben mennyi volt nem tudom, az idén pontosan
447db wc-re és 138 db zuhanyzóra ürítkezhetünk/tisztálkodhatunk, 12300
négyzetméternyi programsátorra pöröghetünk, tizennégy kilométernyi
kábelen bukdácsolhatunk, mi háromszázezren, akik az egy hét alatt
feltehetően ott leszünk.
Apróbb változások lesznek tapasztalhatók az ésszerűsítés okán, például
a főutcákat szegélyező büféket megszüntetik, ezáltal nagyobb áramlási
sebességet érhetünk el, ezek a sátrak a régi központi kemping egy
részén lesznek elhelyezve, és a kiszolgálás minősége is emelkedni fog!
 A zenei programokat tizenkettő
színpadon csodálhatja meg a kedves
közönség, de az egyéb szellemi/érzéki gyönyörökre éhes szigetlakók is
elüthetik a rendelkezésükre álló időt, a moziban, színházban, a
szabadegyetemen, bábjáték találkozón, vagy akár ehet is, egész héten
keresztül, merthogy lesz hol. Mexikói-chilei, arab, olasz, kínai,
bolgár, orosz, erdélyi-magyaros, cseh, uruguay-i és argentin konyha,
ebből lehet válogatni, lehet hogy én például az idén a szemem a szám
és a fülem helyett inkább a gyomromra fogok koncentrálni, így
képviselve a sziget megélésének egy alternatíváját. Te is más Apróbb
változások lesznek tapasztalhatók az ésszerűsítés okán, például a
főutcákat szegélyező büféket megszüntetik, ezáltal nagyobb áramlási
sebességet érhetünk el, ezek a sátrak a régi központi kemping egy
részén lesznek elhelyezve.
 Vagyis, minden, mint tavaly, csak
kicsit korábban, ám sokkal szebben
jobban, még (!) szervezettebben, vidámabban.
quickshower
Fellépők:(nagyszínpad) Lou Reed, Suzanne Vega, Die Toten Hosen,
Chumbawamba, Apollo 440
Világzenei nagyszínpad: Dissidenten, Klezmatics,
Varttina, Salif
Keita, 16 Horsepower, El Houssaine Kili (Marokkó), Natacha Atlas,
Boban Markovic Orkestar (Szerbia), Cicala Mvta (Japán), Triakel (SW),
Les Hurelments d'Leo (Fr), Ambos Mundos (Kuba), Mau mau (I)
Dj-k: Seb Fontaine (GB), Paul Van Dyk (GB), Guy Ornandel (GB), Darren
Emerson (GB), Alfredo, Layo és Bushwacka (GB), Nick Warren (GB),
Budai, Tommiboy, Sterbinszky, Slam Jr., Junior, Newl (H)
Lou Reed
Az 1942-es születésű Lou Reed a rockzene történetének egyik
legfontosabb figurája. A John Cale-lel közösen alakított, a
rockgyökereket a zenei avantgarde-dal ötvöző Velvet Underground
együttes élén 1965-ben nagykorúvá tette a rockot, főleg hogy
szövegeiben olyan - eddig tabunak számító - témákat mert érinteni,
mint a kemény drogok és a perverziók. A New York-i zenekar 1970-ig
működött, majd egy éves pihenés után Reed ismét beszállt a
rockbizniszbe: szólókarrierbe kezdett. A cím nélküli első nagylemez
után felvett, David Bowie produceri segédletével készült Transformer
című 1972-es albuma hatalmas kereskedelmi siker lett, köszönhetően a
Walk On The Wild Side című akusztikus slágerdalnak, melyben a hatvanas
évek New York-i undergroundjának kultikus figuráit énekelte meg, az
ezt követő Berlin című 1973-as lemez pedig művészi szempontból számít
karrierje csúcsteljesítményének. Az ekkoriban durva glam-rockerként
koncertező énekes Rock And Roll Animal című élő albuma is a korszak
meghatározó produktuma, ám a hetvenes évek második felében már jóval
gyengébb lemezekkel rukkolt elő. Művészi újjászületése az 1982-es Blue
Mask albumtól datálható, ahol visszatért a puritán két gitár + basszus
+ dob felálláshoz. Nyolcvanas évekbeli csúcsteljesítménye a New York
című album volt (1989), de azóta sem tudott nagyot hibázni: a John
Cale-lel duóban felvett Songs For Drella album (1990), melyet egykori
mentoruk, Andy Warhol emlékére írtak, és a szintén a gyász témakörében
mozgó Magic And Loss című szólólemez (1992) remekbe szabott munkák, és
a Set The Twilight Reeling (1996) is az erősebb produkciói közé
tartozik. Ennek a lemeznek a turnéja érintette Budapestet is, és a
magyar közönség is megtapasztalhatta testközelből Reed előadói
karizmáját. A veterán rockpoéta a 2000 áprilisában megjelent Extasy
című album kulcsdalai mellett számos klasszikus szerzeményét előadja a
Szigeten, olyanokat, mint a Sweet Jane, a Rock And Roll vagy a
Vicious.
Suzanne Vega
Suzanne Vega azon igen kevés dalszerző-énekesnők egyike (talán az
egyetlen), aki az elmúlt több mint egy évtizedben folyamatosan jelen
volt, fontos dalokat írt, fontos albumokat jelentetett meg és
egyáltalán: nagyjából változatlan színvonalon és változatlan
intenzitással dolgozott, mitöbb: azt is állíthatjuk, hogy ő a modern
dalszerző-énekesnő prototípusa. 1985-ben jelenik meg első, főleg
akusztikus gitárra hangszerelt, szomorkás-ironikus dalokat tartalmazó,
cím nélküli lemeze, rajta az első Suzanne Vega-sláger, a Marlene On
The Wall. A két évvel később kiadott Solitude Standing aztán igazi
áttörés; már többnyire teljes zenekarral előadott emlékezetes dalok (a
speciel pont acapella Tom's Diner, a Luka, a Gypsy...), majd 1990-ben
kisebb színvonalbeli bukkanó a mindentől függetlenül azért kedves Book
Of Dreamsszel, melynek turnéján az énekesnő Budapestre is ellátogat.
Az 1992-es 99.9 F° új kreatív lendülettel készül: a Book Of Dreams
dalaihoz képest jobb szerzeményekhez kísérletezőbb hangzás párosul,
egyébként pedig már Vega mellett dolgozik leendő férje, az énekesnő
azóta készült dalainak hangzását jócskán meghatározó Mitchell Froom
hangmérnök, producer. A 99.9 F° után szülési szabadság következik,
majd két évvel később, a korábbi cérnavékony mivoltához képest kissé
kikerekedett énekesnő 1996-ban elkészíti Nine Objects Of Desire című
albumát - újabb pesti koncert -, melyet 1998-ban egy gyűjteményes, két
új dalt tartalmazó album, a Tried And True - The Best Of Suzanne Vega
követ, eközben az énekesnő - miként arról a tavaly készült
Wanted-interjúban beszámolt - verseinek és novelláinak kötetbe
rendezésén dolgozik.
Die Toten Hosen
Minden magára valamit adó punk kívülről énekli a Here Comes Alex című
örökbecsűt, amelyet a Mechanikus narancs egyik egyik főszereplője
ihletett meg. Az előadó nem más, mint Németország egyik legnépszerűbb
és legpatinásabb zenekara, amelyik az idei Sziget illusztris vendége
lesz, már amennyiben a patina jelzőt ildomos használni egy düsseldorfi
punkzenekar esetében. A nyolcvanas évek elején alakult Toten Hosen
(két düsseldorfi punkcsapat, a ZK és a KFC egyesüléséből) a dallamos,
de energikus punkzene germán meghonosítójának számít, amely az évek
során a kis klubokból az arénákig küzdötte fel magát. Az a fajta
punkzene ez, amelynek népszerűsége az utóbbi években korántsem
csökkent a Németország-Kalifornia tengelyen, így lehet ismert és
kedvelt a Toten Hosen egy Los Angeles-i deszkás, valamint a Bad
Religion vagy Goldfinger egy hannoveri tarajos számára. Számos album
elkészítése után Campino (Andreas Frege) énekes, Breiti (Andreas
Breitkopf) gitáros, Kuddel (Andreas Von Holst) gitáros, Andi (Andreas
Meurer) bassuzsgitáros és Wölli (Wolfgang Rohde) dobos 1992-től angol
nyelven is megjelentet lemezeket, illetve a német nyelvterületen túl a
világ angolszászabbik részein is rendszeresen felszántják a színpadot
kimeríthetetlen energiájukkal.
Chumbawamba
A Leedsben működő, de részben bradfordi származású Chumbawambát afféle
népi hősök gyülekezetének tartják a britek. Chumbáék, akik 1983 óta
koncerteznek, 1997-re teljes mértékben magukévá tették "a cél
szentesíti az eszközt" elvét, és így ma már kétségtelenül ők a világ
leghatásosabb anarchopunk társulata: súlyos ideologizáltságukat
popköntösbe rejtik és egy mammutcéggel terjesztik magukat, így
üzenetüket a slágerlista tetejéről plántálják be a lehető legszélesebb
közönség tudatába, mint a Tubthumper kétélű lemezcímében szereplő
hordószónok, ha sikerül a hordója elé csalnia egy élőben közvetítő
SkyNews-stábot. A világméretű áttörést meghozó, többmillió példányban
fogyó Tubthumper című 1997-es lemez rockdalait aktuális dance-elemek
járták át, miközben a slágerszövegekben továbbra is zajlott a
felforgatás: a világmegváltó elhatározások alkoholban oldódnak fel, a
nép folyton elfelejti, hogy a munkáspárt se jobb, mint konzervatívok,
a háziurak mocskok, a szakszervezet korrupt, a másság üldöztetik,
nyilvánuljon meg bármilyen formában is, a hagyományos női szerepek
szűkek, a kisvárosok korlátoltak, az angol osztálytársadalom
udvariasan mosolyog, de rohadt rasszista. A négy fő énekes
szereposztása plusz ízeket hoz, a zenészek perfektek, a samplertől sem
félnek, a trombita pedig kifejezette gyönyörű kiegészítő náluk. A 2000
áprilisában megjelent WYSIWYG (az "azt kapod, amit látsz" angol
verziójának rövidítése) kissé visszavesz az elektronikai
kísér(l)etből, hiszen érezhetően a zeneileg maradibb amerikai (és
ezáltal a világ)piacra van célozva, de ideológiájában nem kevésbé
radikális, dalaiban pedig talán még slágeresebb is, mint világsikerű
elődje volt.
Apollo 440
Ha - tegyük fel - az amerikai Apollo programot nem állítják le annak
idején, és 1999-re eljut a 440. számú űrhajó fellövéséig, nem
elképzelhetetlen, hogy a nevet bitorló brit zenekart küldték volna a
Holdra, azzal a küldetéssel, hogy egy kis zsongást vigyen égi kísérőnk
sivár életébe. Mivel a dolgok nem így alakultak, az 1989-ben az
angliai Liverpoolban alakult Apollo 440 legénységének maradt továbbra
is a földlakók bezsongatása és megtáncoltatása. Nem nagy kunszt ez
nekik, hiszen tízéves gyakorlatuk van benne. Ezalatt megjelentettek
három albumot - a '94-es, teknósan rokkoló Millennium Fever-t,
amelynek címe csak tavaly vált aktuálissá, a '97-es, nagyívű,
eklektikus Electro Glide In Blue-t, és legutóbb a tökéletes rock-dance
hibrid Getting' High On Your Own Supply-t, -, írtak több világslágert
- mint az annak idején NBA-himnuszként új életre kapó Astral America,
a Blue Oyster Cult-örökzöld Don't Fear The Reaper techno feldolgozása,
a Gene Krupa dobpergéseivel megbolondított Krupa, a Van Halen
gitárriffet jungle-ba kergető Ain't Talkin' Bout Dub, vagy az új
lemezről a Stop The Rock -, készítettek kismillió remixet - A Deep
Foresttől Lenny Kravitzen át a U2-ig -, Playstation soundtracket
(Rapid Racer), filmbetétdalt (Lost In Space), tisztelegtek a Depeche
Mode előtt (I Feel You - a DM For The Masses lemezen), szert tettek a
billentyűs mágus Keith Emerson egyik ősöreg Moog szintetizátorára (!),
közben pedig folyamatosan turnéztak, és ennek eredményeképpen az
eredeti mag - Howard és Trevor Gray és Noko - bármilyen környezetben
ütőképes, egy rugóra járó, nyolctagú zenekarrá (további tagok: Mary
Mary ének; Harry K dj.; Kenny Cougar basszusgitár; Cliff Hewitt és
Kodish dobok) bővült. Egyszóval: pörögtek, mint télen a gázóra. A
Szigeten egyszer már kikötöttek, '98-ban, most újjult erővel újráznak
- de vigyázat: ezek a fiúk ráznak!
Világzenei Nagyszínpad
Dissidenten
A Disszidensek gyökerei a hatvanas évekig nyúlnak vissza: akkoriban
pszichedelikus rockot játszottak Embryo néven, és hippiként éltek --
együtt laktak, könnyű drogokat fogyasztottak, Keletre vágyódtak. A
hetvenes évek második felében a Goethe Intézet megbízásából járhatták
Spanyolországot, Portugáliát, Marokkót, Algériát és Tunéziát, majd
Afganisztánba, Pakisztánba és Indiába is eljutottak. Ekkor készült
Embryo`s Rise című útilemezük.
1980-ban Friedo Josch (fúvós hangszerek, szintetizátor) és Uve
Müllrich (basszusgitár, szintetizátor) kivált az Embryóból és
visszatért Indiába: ekkortól számítható a Dissidenten megalakulása.
"Az embernek az az otthona, ahol a feje jár" -- jelezte a zenekari
mottó, míg első albuma, a Germanistan egy olyan új kontinensről kapta
a nevét, melynek zenéje "olyan ősi, mint a szanszkrit nyelv, és mint a
világtévé műholdja, olyan új". Ez a lemez a Karnátaka Ütős Iskola és
az énekes Ramamani közreműködésével készült -- a Dissidenten egyik
erőssége mindig abban rejlett, hogy bárhová érkezett, az ottani
zenészek között megtalálta azonos fajsúlyú társait. Így 1983-ban, a
marokkói Tangerben Paul Bowles írót, aki összehozta őket a Lem Chaheb
együttessel. A velük készített Sahara Elektrik album meghódította a
nemzetközi sikerlistákat, mediterrán egyveleget efféle
"diszkóváltozatban" nem hallhattunk azelőtt. (Ugyancsak ebben az évben
állandósult az alapmag, a dobos Marlon Klein beszállásával.) Emiatt
nevezte a Dissidentent a Rolling Stone és a New York Times a world
music, illetve az etno-beat keresztapjának.
Az arab (Life At The Pyramyds, Out Of This World) és az indiai (The
Jungle Book) kapcsolat a későbbiekben is meghatározója maradt a
Dissidenten hangvételének, noha az Egyesült Államokat és Kanadát is
bejárták. "Inkább tolmácsok vagyunk, mint szerzők" -- vallotta
Müllrich a The Jungle Bookról (melyet nyolcszáz jelöltből választottak
1993 második legjobbjának a világzenei rádiósok).
Magyarországra húszéves jubileumi turnéjuk keretében, a The Jungle
Book és az Instinctive Traveler albumokra alapozva érkeznek kurrens
vendégeik társaságában.
Diszkográfia: Germanistan; Sahara Elektrik; Life At The Pyramyds; Out
Of This World; Live In New York; The Jungle Book; Instinctive
Traveler; Live In Europe
The Klezmatics
1986-ban, amikor New Yorkban megalakult a Klezmatics, mintegy
hét-nyolc éve zajlott már a klezmer-revival. (Klezmernek a
kelet-európai jiddis közösségek instrumentális, menyegzői zenéjét és
előadóit nevezték. A zsidópogromok, majd a fasizmus száműzte Európából
ezt a kultúrát; amikor a népzenei mozgalom érdeklődni kezdett iránta,
alig-alig élt már európai születésű klezmer az Újvilágban.) Így
jelentősége -- elsősorban -- nem az életre keltésében rejlik, hanem
abban, ahogyan átvezette a XXI. századba e hagyományt. Belepumpálta
mindazt, ami fontos volt számára hasonlóképp: Miles Davist és a Led
Zeppelint, a balkáni és az arab népek zenéjét. Így lett a Klezmaticsé
az első jiddis rap, az első jiddis marihuanás szöveg, az első
klezmerszvit, megőrizve mindeközben a klezmer esszenciáját: a
mélységes fájdalom és a határtalan öröm eksztázisát. Ez a muzsika nem
kevesebbet köszönhet a Klezmaticsnak, mint hogy a lakodalmak
kereteiből kitörve tömegeket vonzó koncertzenévé vált. Ezt tanúsította
a Szigeten tavaly, és bizonyára ezt fogja ebben az évben is.
Diszkográfia: Shvaygn=Toyt; Rhythm + Jews; Jews With Horns; Possessed;
The Well (Chava Albersteinnel)
Värttinä
1983-ban a kareliai Raakkyla faluban, Délkelet-Finnországban alakult a
zenekar. Első korszakában hagyományőrző ifjúsági csoportként működött,
több mint húszas létszámmal, a környező népdalokat főleg kantelével és
más népi hangszerrel kísérve.
1990-től számítható a fordulat: az együttes meghatározó tagjai
Helsinkiben folytatták tanulmányaikat, új társakra és új célokra
találtak. Egy olyan társaság állt össze, amely mélyebbre hatolt a
finnugor tradícióban, ugyanakkor saját dalokat is szerzett,
előadásmódjában pedig popos-rockos frissességre, elementaritásra
törekedett. Négy "tűzrőlpattant, felvágott nyelvű menyecske" került a
frontvonalba, mögöttük buzuki, hegedű, bőgő, harmonika, gitár, dob
kísérettel. "Mintha az ABBA és a Fairport Convention és a Le Mysere
des Voix Bulgares találkozott vona" -- jellemezte egy kritika.
A `90-es évek első felében a Värttinä az Egyesült Államoktól Japánig a
world music -- az etnopop -- egyik legkeresettebb és legünnepeltebb
zenekara lett, lemezei közül az Oi Dai platinabevonatot kapott, a
Selenikót a SPIN magazin, az Aitarát a CD Review választotta az év
legjobbjának. Hazánkat 1997-ben -- a Kokko album megjelenésekor -- A
Zene Ünnepe napján vette le a lábáról, és ugyanerre kell számítanunk
ezúttal is, a nyáron megjelenő Ilmatar album bemutatásakor.
Diszkográfia: Värttinä; Musta Lindu; Oi Dai; Seleniko; Aitara; Kokko;
Vihma
Salif Keita
Salif Keita a Mali Birodalmat 1240-ben megalapító Szundjata Keita
leszármazottja. Nemesi családban született, de albinóként, s ezzel
félelmet keltett: a törzsi hiedelem szerint ez a szín valamilyen
természeti csapás előjele. Édesapja tanárnak szánta, ám Salif inkább
az énekes griot-k (a "hivatásos", született történetmondókat és
énekeseket nevezik így a nyugat-afrikai kasztrendszerben) életútját
választotta, s emiatt száműzte a családja. Bamakóban próbált
szerencsét; előbb vásárokon tengődve, koldulásból élt, majd a legendás
restizenekarban kapott helyet. Három évet töltött velük, majd `73-ban,
mikor is egy utazása során Mory Kante foglalta el a helyét, a rivális
Les Ambassadourshoz állt át. Mandjou címmel velük készítette
Elefántcsontparton a neotradicionális afropop egyik legemlékezetesebb
albumát.
Az efféle modern afrikai zenének -- melyből egyaránt kitűnnek a
manding gyökerek és a nyugati irányzatok hajtásai -- Párizs volt a fő
terepe; a nyolcvanas évek elején Keita is oda költözött, és azóta is
ott él. 1987-ben ott vette fel a Soro albumot, mely -- egy időben Mory
Kante Akwaba Beachével -- világszerte bevette a diszkót. Népszerűsége
azóta azóta nem marad el Youssou N`Dourétól vagy Mory Kantéétől;
1991-es Amen című lemezét Joe Zawinul, Wayne Shorter, Carlos Santana
és Bill Summers, míg a legújabbat, az apukája halálától ihletett
tavalyi Papát Vernon Reid "nyomatékosította".
Diszkográfia: Mandjou; Soro, Kö-Yan; Les Ambassadeurs Internationales
featuring Salif Keita; Amen; Folon -- The Past, The Mansa Of Mali... A
Retrospektive; Sosie, Papa
16 Horsepower
A denveri 16 Horsepowert alapító David Eugene Edwards
(bandoneon/bendzsó/gitár/ének) Coloradóban nőtt fel, lovakat tartottak
a szülei. Később meghallott egy népdalt, egy férfi siratta halott
feleségét, miközben tizenhat ló húzta a koporsót. Innen a név. A
country-körüli dalok mellett még Nick Cave és a Gun Club, a Biblia és
Dosztojevszkij hatása említhető; meglehetősen sötét és otthontalan az
a country-rock, amelyben a 16 Horsepower legendás és egyedülálló.
1993-ig David a Denver Gentlemen zenekarban próbálkozott, tett velük
egy hasztalan kört Los Angelesben, aztán búcsút vettek egymástól. Ezt
követte a Lóerő, és nem is indult rosszul, egyből az istállójába
csalta az A&M Records. Két év alatt két album, felettük kultikus fény
-- most pedig, a harmadik turnéjakor, többé-kevésbé egy álom
megvalósulásáról is beszélhetünk. A Muzsikás együttes iránt rajongó
David három éve nyilatkozott így a Wanted magazinban: "Szeretnék
Magyarországra jönni, ott élni egy ideig, Bejárni Magyarországot,
Romániát, ezeket a részeket."
Diszkográfia: Sackcloth `n` Ashes; Low Estate; Secret South
El Houssaine Kili
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a marokkói El Houssaine Kilire
(gimbri/ének) éppúgy hatott az amerikai tánczene, mint a gnawa: az
Észak-Afrikába rabszolgaként hurcolt feketék leszármazottainak
hagyománya. Ekkoriban a Southern Band zenekarral járta a marokkói
szállodákat, és azon volt, hogy feldolgozásaikon is érződjék e kettős
befolyás. Mindössze a kották megfejtése okozott kis gondot, minek okán
beiratkozott az agadiri konzervatóriumba. Ez volt az az időszak,
amikor Marokkót felfedezte Amerika; így Kilinek számos jelentős
dzsesszzenésszel, például Randy Winstonnal adódott alkalma játszani.
Kili Tam Tam nevű zenekara és a német Embryo 1980-ban együtt turnézott
Marokkóban, ennek következtében kapott négy év múlva meghívást az
Embryóból alakuló Dissidentenbe. Három albumot (Life At The Pyramyds;
Out Of This World; Live In New York) töltöttek együtt, aztán Kili
1988-ban a szóló pályát választotta. Marokkó és Németország között
ingázva hol Don Cherryvel, hol az újjáalakult Embryóval dolgozott, de
első önálló albumára várni kellett 1999-ig. A Safrannal akkor az
elmúlt év legsikeresebb gnawa-pop albumát alkotta meg -- és könnyen
lehet, hogy az idei Sziget egyik legemlékezetesebb koncertjét adja.
Diszkográfia: Safran
Natacha Atlas
A zsidó-arab származású Natacha Atlas Brüsszel marokkói negyedében
született, majd miután elváltak a szülei, édesanyjával Northamptonba
költözött. Színészmesterséget tanult és a helyi rockzenekarokban
énekelt, aztán egy időre visszatért Belgiumba, ahol az arab és török
lokálokban lépett fel, és a salsa-körökben is megmerítkezett.
Salsát énekelt első sikeres kislemezén (Timbal) is a northamptoni
!Loca! zenekarral, ezt követte első komolyabb felkérése Jah
Wobble-tól, akivel közösen hozták össze a Rising Above Bedlam című
albumot. Ezután elhagyta Wobble Invaders Of The Heart nevű zenekarát,
ugyan a következő két albumán (Take Me To The God; Heaven and Earth)
is énekelt. Végül az egykor Bauhaus-tag Kevin Havkins kényszerítette
egy stúdióba, hogy végre valami olyasmit is felvegyen, amit igazán a
magáénak érezhet. Így került egy száma a Nation kiadó válogatására, és
így találkozott a kiadó irodájában a Transglobal Underground
tagjaival, akik rávették: közreműködjön debütáló Dream Of 100 Nations
albumukon. Natacha azóta tagja a zenekarnak, szerepelt a további
anyagokon (International Times; Psychic Karaoke; Rejoice Rejoice) is;
mi több, a Transglobal Undergroundtól kapott ösztönzést szólólemezei
elkészítéséhez.
Mindeközben Natacha egyre mélyebbre merült a klasszikus arab zenékbe.
Második albumát az arab dalok aranykorának utolsó nagy énekeséről,
Abdel Halim Hafezről nevezte el, és a hangszerelésből éppúgy kivette a
részét Egyiptomban élő nagybácsija, a híres lantos Essam Rashad, mint
a Transglobal Underground tagsága. A tavalyi Gedida albumon éppígy
osztoztak London és Kairó stúdiói, és igazán nehéz elhinni, hogy ez a
két város nem határos egymással.
Diszkográfia: Diaspora, Halim; Gedida
Boban Marković Orkestar
Szerbiában már a kilencvenes évek elejétől Boban Markovićé a
legnépszerűbb rezesbanda, éveken át ők vitték haza az első díjat a
gucai trombitásfesztiválról. Ennek a zenének sok-sok évtizedre --
alkalmasint a janicsárzenekarokig -- nyúlik vissza a hagyománya, és
nem nagyon találni szerb vagy macedón falut valamirevaló
rézfánfütyülők nélkül. Miként nem nagyon találni valamirevaló
világzenei fesztivált a legnépszerűbb rezesek: a macedón Kočani
Orkestar, a romániai Fanfare Ciocarlia vagy a német Schäl Sick Brass
Band nélkül.
Markovićék annak köszönhetik nemzetközi ismertségüket, hogy miután
meghallotta őket Goran Bregovič, velük vette fel az Underground
zenéjét. A Kusturica-filmek: a Cigányok ideje, az Underground és a
Macska-jaj nálunk is befuttatta a Balkán rezeszenéjét; Markovićék
ezzel a hullámmal borították el Magyarországot a múlt év őszén.. A
Balkán romahimnuszainak elsöprő előadásmódjával azóta kultuszzenekarrá
váltak, és ezt csak aláhúzta Lajkó Félixszel való együttműködésük.
(Nem teljes) diszkográfia: Zlatna Truba, Srce Cigansko featuring Lajkó
Félix
Cicala Mvta
Jellemzője a japán muzsikusoknak, hogy a külső (zenei) hatásokkal nem
kevésbé könnyen azonosulnak, mint saját hagyományukkal. A klarinétos
Wataru Ohkuma kiváló példa erre: a Cicala Mvta előtt történetesen
jiddis zenét játszott a Betsuni Nanmo Klezmer zenekarban. Az 1994. óta
működő Cicala Mvta egyrészt az eklektikusságával tűnik ki: a
kilencszázas évek első felében virágzó japán utcazene és a kabuki
éppoly fontos számára, mint egy nepáli vagy török menyegző; másrészt
azokat a New York-i avantgárd zenekarokat idézi, amelyekben a dzsessz,
a rock- és az etnozene elválaszthatatlan egymástól.
Diszkográfia: Ching Dong
Triakel
A Hoven Droven zenekar két tagja, Kjell-Erik Eriksson (hegedű) és
Janne Strömstedt (harmonium) aligha gondolta, hogy 1994 szilveszterére
összeállított alkalmi programja annyira kedvező fogadtatásra talál. Ám
közönségük újabb fellépéseket követelt, így aztán kénytelenek voltak
komolyabban venni magukat: rávették Emma Harderlint, a Garmarna
együttes énekesnőjét, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így született meg a
Triakel együttes, melynek egy édeskés, fekete likör a névadója:
amilyen sötét népdalokat játszanak, éppoly édes Emma hangja.
A kilencvenes évek végén nem készült Svédországban még egy lemez, amit
annyit emlegettek, mint a Triakel címűt. Ugyanabban az évben a
nemzetközi Világzenei Vásárra is meghívást kaptak -- azóta nincs
megállás, egy magára valamit is adó fesztivál nehezen képzelhető el
nélkülük.
Diszkográfia: Triakel
Les Hurlements d`Leo
Egy fél éve még azt mondhattuk: erről a hároméves zenekarról a kutya
sem tud, alighanem története sincsen, de most, hogy januárban
lekaszálta a MIDEM-et, máshogy kell kezdenünk. Talán azzal, hogy a tíz
évvel ezelőtti Les Negresses Vertes óta nem volt a franciáknak ekkora
folkos-punkos-sanzonos ígéretük. Húsz körül, ha járnak -- nyolcan:
harmonika, hegedű, bőgő, dob, gitárok és fúvós hangszerek. Amióta
megjelent bemutatkozó lemezük, ritkán látni őket Bordeaux-ban. A
koncertbeharangozók a Mano Negra és a Les Negresses Vertes rokonságára
hivatkoznak, és nem is alaptalanul: a közös íz azonban nem a
multikulturális koktélban, hanem a sodrásban, a szív kicsapongásaiban
keresendő.
Diszkográfia: Le Cafe Des Jours Heureux
Ambos Mundos
A kubai láz tetőzésekor, 1995-ben alakult Havannában. Azóta
feltartóztathatatlanul hódít: Kuba- és Európa-szerte több mint
háromszázötven koncertet adott, és a különféle afrokubán stílusokból
(son, yoruba, rumba, bolero estébé) négy lemezt jelentetett meg.
Tavalyelőtt a Montreux-i Jazz Fesztiválon a legendás Los Van Van és a
Cubanismo mellett képviselte hazáját.
Diszkográfia: Yoruba music, legends and poetry; La Lengua; Clasicones
del Son; Boleros
Mau Mau
A világzene magyarországi népszerűsítésében jelentős súlya van a Mau
Maunak: fellépéseivel komoly táborra tett szert a műfaj éppúgy, mint e
torinói zenekar. Megalakulásakor, 1990-ben utcazenekarként járta
Olaszországot a hármas alapmag: Luca Morino (ének, gitár), Fabio
Barovero (harmonika) és a kameruni dobos, Nsongan. Nevük csavargót
jelent, és ehhez méltó plebejus íz jellemezte sodró, mediterrán
zenéjüket és szövegeiket is -- mire első, négyszámos minialbumuk
kijött, a foglalt házak külön bejáratú csillagai lettek.
Az alaptrió hamarosan héttagúvá bővült, az EMI kiadta első
nagylemezüket; ezt követte Európa megszállása -- ám a foglalt házakból
nem "tágítottak" ezután sem. 1996-ig még két albumot készítettek, majd
átalakult a felállás, az addigiból csak az eredeti hármas maradt. Új
utakon keresték a feltöltődést is: az 1998-as Eldoradót brazil
gyűjtőút inspirálta. És mire a Szigetre érnek, az ötödik album is
kijön, mely az előrejelzések szerint az elektronikus tánczenékkel
kokettál.
Diszkográfia: Sauta Rabel; Bass Paradis; Viva Mamanera; Carnevalera
(válogatás); Eldorado
Hazai előadók
Fontosnak tartottuk, hogy mindaz a sok szín, amely a hazánkban
élő nemzetiségek révén gazdagítja a folk- és világzenei mezőnyt, a
Szigeten is megjelenhessen. A táncházi és/vagy koncertprogram egyrészt
ezt a gazdagságot tükrözi: a Rományi Rota, a Balogh Kálmán + Romano
Kokalo, a Kalyi Jag, Mitsou és a Besh o droM cigány, a Tatros moldvai,
a Maskarades görög, az Odessa Klezmer Band zsidó, a Vujicsics
délszláv, a Szászcsávási zenekar román, a MÉZ ír népzenét ad elő.
Ugyancsak emeli színpadunk fényét, hogy fellép a legtöbb magyarországi
világsztár: Vujicsics, Balogh Kálmán és Kalyi Jag mellett a Muzsikás
együttes és Sebestyén M
2000. május 30., kedd 00:00
|
|
|
