|
„Örüljetek dicsőségeteknek, adjatok hálát Istennek”
- Tímár Antal emlékkiállítására -
Már öt éve, hogy Tímár Antal nincs közöttünk. Közöttünk nincsen,
de velünk van. Velünk, mert lelkünk halhatatlanságra született, s lelkének
gyakorlati rezdülései, képei, itt vannak velünk, körülvesznek bennünket,
szólnak hozzánk. Szólnak hozzánk színeikkel, technikájukkal, mondanivalójukkal,
mindazzal, amit egy teremtő lélek, a teremtett dolgok földi mestere megalkotott,
megalkotott, mert sokszorosította a talentumait, mert érző ember volt,
mert tudatos elme volt, mert szerette az övéit, hazáját, szeretett bennünket,
önismeret és önbecsüléssel szerette önmagát, és természetesen szerette
Istenét.
Bősze Balázs költő
A Soproni Képzőművészeti Kör tagja, majd vezetőségi tagja Tímár
Antal Zsirán született 1935-ben. Szülőfaluja Sopron vármegyei, a Kőszeg
felé ívelő országút Sopronhorpács és Répcevis között éppen csak érinti
a falu szélét. Így viszonylagos nyugalomban éli napjait a község, amit
már 1225-ben említ oklevél. Birtokosai a magyarság történelméből ismert
nevek: Rimanóczy, Pejachevich, Jankovich, Bezerédj, Zichy-Meskó. Iskoláját
1868-ban építik, ide járnak a kertszomszéd falvak gyermekei tanulni. 1931-ben
Salamonfa és Gyüleviz csatlakozik Zsirához. Ekkor a büki cukorgyár, és
a politikai pályájában nagyívű képviselő, Östör József birtokait őrzi a
zsirai határ. A köznemesi falu hét önkéntessel képviseli magát az 1848/49-es
szabadságharcban. Barokk kastélya az Esterházyaké, majd a
Legszentebb Üdvözítő Leányai apácáké, akik Sopronban árvaházat működtettek
a Halász utcában. A faluban több iparos munkálkodik, köztük Tímár Antal
édesapja, aki kovács. Az üllők és kalapácsok ütemes csengése, az izzó vasak
formázódása, a kézzel és lábbal hajtott tűzélesztő fujtatók zihálása neveli
érdeklődő emberré művészünket. Az ember teremtő munkája, az édesapa üllőbe
illesztett formázói ébresztik rá a gyermek Tímár Antalt arra, hogy rácsodálkozzon
a szűkebb környezet dolgaira, emberekre, állatokra, szerszámokra, tárgyakra,
arra a gyönyörű világra, amit legtöbbször egyszerű szépsége miatt nem értékelünk,
és nem veszünk észre kellőképpen. Ez a gyermeki rácsodálkozás permanens
folytatása a kamaszodó fiú útjainak, amíg Gyalókán, majd Szakonyon keresztül
iskolába is átjárt Csepregbe. A Répce partján dohogó vizimalmok, a Kolnhofferék,
Schweigerék, a salamonfai Lovranitsék tóvá szélesítő gátjain túli vizébe
klottgatyás gyerekek ugrálnak virtusból, még az október végi dermesztő
vizet is kipróbálva, s megtetézve egy-egy kiadós náthával. Itt öleli magához
végképpen és emberéletben véges-örökre Tímár Antalt a folyócska menti völgy
paradicsomi szépsége, körülkerítve az Alpokalja kéklőn idekomorodó csúcsai
koronájával, az Írott-kővel, ahogyan méltó keretet adnak a zöld völgyek
és sötétlő erdők a Répce fölé lehajoló fák katedrálisának! Körülnézve hány
és hány képe mutatja ezt a vidéket, a határszélt jelző düledező kőkaput,
mögötte a kaputorkolat szegélyezte széles tájjal, a továbbfutó úttal, vagy
a faluszéli jegesedő Répcét abban a pillanatában, amint a hártyásodó víz
felszínén éppen fagyra megáll a víz. Az egy pillanat megörökítése ez a
kép.
Ezerszínű, mozgalmas, élénk képei sajátos technikájától ilyenek. Maga
kísérletezte, találta fel, s máig őrzi a titkát annak, hogy a több rétegben
felvitt festékalapból hogyan alakítja ki a formákat, a tájat, a környező
világunk dolgait, s élő, ám mégis állóképpé örökítve azokat.
A jövő-menő művész visszatér a helyszínekre. Vázlatot készít,
esetleg akvarellt, otthon pedig olajfestékkel álmodja farostlemezre, vászonra
mondanivalóját, látásmódját. Gyermekkori emlékei kívánkoznak ecsetére,
ahol kőhajításnyira egymástól alszanak a téli visszaverődő fényben szorosan
összebújó falvak. Ahol még elevenebbek a szérűskertek, amikbe beleképzelhetők
a diópác képek lovai, amint ugrálnak, viháncolnak a sövények mögött. A
kifényesült szerszámokon rajta a dolgos, magyarhont építő, a Szentháromság
nevében keresztet vető asszonyok, férfiak kezenyoma, s újjá teremtve a
múlt ködébe veszőt, derűs, élénk, nyugat-dunántúli, Európára látó bizakodás
lengi be azt a világot, amit Tímár Antal embersége, lelkisége, hazaszeretete,
művészete, himnuszéneklésre intonáló festményei mutatnak!
Tímár Antal a több mint nyolcszáz éves Zsiráról indult, hogy Csepregen,
Szombathelyen keresztül otthont találjon és építsen Sopronban. 1958 óta
él a Hűség Városában, a képzőművész tehetséget vászna mellé kényszerítő
házaival, útjaival, templomaival, Ikva partjával, meghitt zugaival. Az
éppen párás, vagy örökös szelei miatt kristálytiszta légies tereivel, történelmi
emlékeivel, amint láthatjuk Tímár Antal festményén, ahol egy szimbolikus
kéz a Fő tér egykor fákkal övezett Szentháromság szobra alatt arra szavaz
a magyar cédula épségével, az osztrák cédula széttépésével, hogy a nyugati
őrszem, Sopron, a hűség városaként írhassa be magát a magyarság dicsőséges
lapjaira. De itt figyel bennünket, figyelőket, esetleg fanyalgókat önarcképéről,
ahol nem hivalkodóan, de életéből ismert pontos vonásaival lelke feszül
színeiből a képre, a képekre. Az alakos képeken a családja, még ha sziluettekben
is, a közvetlen szeretettek és a táj egysége. Általában a táj a domináns,
ahol pedig az alak az elsődleges ott az alak, alakok köpenye ölelő-simogatója
a táj. Legyen az a várostorony, vagy egy utcarészlet, ami – mintha – egyenesen
a festő vászna és ecsetje miatt lett volna olyan-amilyen, egészében és
részleteiben egyaránt. A kompozíció felől nézve a kínálkozó lehetőségeket
– Tímár Antal maximálisan kihasználta ezeket. Amint a Naphimnuszban énekli
Assisi Szent Ferenc a mindenség egységét, a részletek egybeolvadását. Tímár
Antalnál a fő alakot, alakzatot körülvevő apró kiegészítő részletek a mondani-
üzennivalót, a fő témát szolgálják, ahogyan ez a „Hóolvadás a Répce árterében”,
a „Civitas Fidelissima” (amihez dokumentumfilmeket tanulmányozott), de
a „Pipacsok”, (akárcsak előbb téptük volna le az árokpartról), és a „Hazafelé”
című is mutatja, a téglagyári tavak egykori környékével, amint Seidl néni
éppen bandukol hazafelé magányos házikójába. Tímár Antal „Erdei tisztás”-án
a fák vonulnak a teremtésben meghatározott céljuk felé, míg az „Aszály”-ban
kiszáradó kukoricafej illusztrálja a sajátos festői üzenetet: megvonták
célprémiumát a munkahelyén, az ÁFÉSZ-nál. Portréi is sajátos üzenetek,
egy eltűnő világ megőrzése, eltűnő, kihaló egyéniségekkel. A kereszten
ülő Krisztus maga az alkotó, aki rájött, a keresztet el kell vinni nap
mint nap, rá kell feszülni, hogy újjászületve lehessünk új ember, aki már
egy pozitív távolságtartással szemlélheti a keresztet, és a halandók félelme
eloszlatására, vigasztalására így köszön: „Békesség nektek!”
Ha ezen a mai ünnepélyes napon itt, a kiállításon körülnézünk, látjuk mi
az, amit Tímár Antal megalkotott, a magáévá és a miénkké tett e teremtett
világból. Az emberit, az emberi véges-örökkévalót tálalja elénk, fűszerezve
isteni ízekkel!
Tímár Antal már öt éve nincs közöttünk. A Teremtő termeibe festi a
„Havas Sopron”-t, „A mi utcánk”-at, a „Határvidék”-et, s a „Szüreti emlékképek”-et.
Adózzunk a képeiben elevenné lett múltnak, színeiben szárnyaló szerénységének
az Isteni Irgalmasság vasárnapján.
Bősze Balázs
(Elhangzott: 2005. április 3-án, vasárnap a Várkerület Galériában.A
cím: Húsvét második vasárnapján a szentmise kezdőéneke!)
***
Timár Antal emlékkiállítása április 14-ig tekinthető meg a soproni
Várkerület galériában (Várkerület 19.) munkanapokon 10-16 óra között, szombaton
és vasárnap 10-13 óráig.
2005. április 05., kedd 00:14
|
