Mt 16,21-27 Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad. Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.

Jézus "nem pihen a babérjain". Alighogy tanítványai felismerik istenségét, máris a szenvedéséről és kínhaláláról, feltámadásáról kezd el beszélni. Az együttgondolkodás hiányzó feltétele, hogy tanítványok egyike sem "érett" még ennek a beszédnek a hallgatására, még kevésbé megértésére.
A Mester pedagógiája nem langyos vizekhez, nem stagnáló, elégedett állapotokhoz vezeti a hallgatót. Még idő sincs kifejezni a nemtetszést, már a saját szenvedéséről beszél, s még válaszra sincs idő, hogy nem elég neki az, amit eddig elért, a Ő máris tovább lép. Azt mondja, nemcsak az Ő sorsa ilyen, hanem a tanítványoknak sem marad más, mint ebben is követni a Mestert.
Nyugodtan mondjuk ki: Isten követeléseiben maximalista. Nem kevesebbet kíván a követőktől, mint amennyit Fiától emberségében.
Arra már kevesebben gondolnak, hogy ugyanakkor, amikor az isten a "Fiúra méretezett" akaratot teszi meg mércéül cselekvésünkben, akkor "be is emel" abba a körbe, ahol ez a szándék keletkezik. Ez pedig nem más, mint a Szentháromság szeretetközössége. Innen származik ugyanis mindaz, amit Isten tesz, és amit az emberek feladatául kijelöl. Bizalmi feladat bizalmi közösségben.
Túl nagy feladat? Teljesíthetetlen követelés?
Igen, mindannyian valahol tudjuk ezt, de a pedagógia célja soha nem lehet más, nem lehet kevesebb, mint az elérhető maximum megcélzása, hiába feledkezik ma erről el a sok, csak homogén dicséretre méretezett intézmény. Csak akkor lehet tisztán örömujjongani a delikvens hízlalására, ha messze a tehetség és lehetőség alá célzunk a követelésben.
Vajon nem a mi érdekünk még a legalsó magatartási szinten is, ha úgyis sor kerül a számonkérésre, hogy legalább a szerint a "norma" szerint éljünk, ahogyan a számonkérés is történik? Azt már úgyis csak remélhetjük, hogy az igazságos bíró elnéző lesz, és botlásainkat igérete szerint elfelejti, ha legalább az utat jól választottuk, ha legalább a múltunkat - a szentség kívánalmának ismeretében - tényleg irgalmára bízzuk, mert csak oda bízhatjuk.
- DI -