A Pillantás a Hídról immár a színháztörténet klasszikusai közé tartozik. Korának egyik nagy drámája, sőt tragédiája. Fura fintora az életnek, hogy egyetlen TV-Híradó ma már röpke 20 percben csak hatványokban kifejezhető többszörösével nagyobb mennyiségű szörnyűséget zúdít a nyakunkba. Arthur Miller nagysága, hogy a dráma még életképes; tud úgy megjeleníteni, mely életszerűvé, csaknem aktuálissá teszi az amerikai bevándorlók történetét. Miller mestere egyébként is az egyéni és társadalmi méretű tragédiák ütköztetésének. A darab aktualitását azonban most éppen a friss európai hírek, sőt a magyar belpolitikai történések adják. A nagy dráma filmográfiájából már konszonál Raf Vallone, Maureen Stapleton, Carol Lawrence és Jean Sorel nevével

Aki a Soproni Petőfi Színház bemutatóját választja a művel történő ismerkedéshez, vagy a régi, fiatalkori filmes emlékek felszításához, jól választ. Nagyon tisztességes, korkövető, hiteles, klasszikus előadás részese lesz. A figyelmes szemlélő, akinek a fojtott beszélgetések szófoszlányait is sikerül elkapnia, ízelítőt kap a drámaírás mesterségéből, a színjátszás megjelenítő erejéből, a tárgy-, kellék- és effektushasználat rejtelmeiből. A hang- és fényeffektusok használatát külön is kiemelném. A nagy kontrasztokat alkalmazó rendező minden fotós és reprodukáló nagy bánatára, de a szemlélő örömére alakítja ki azokat a lírai, változó, kaleidoszkópszerű hatássorozatokat, melyek csaknem önálló életre kelve, de mindig hangulathű kísérőhatást váltanak ki. A nagyfokban alkalmazkodó zene ölelésében jó szolgálatot tesznek a színreállító közösségnek.

Minden a helyén van, s a színpadi megjelenítés még akkor is csak kitűnőnek nevezhető, ha a szereplőválogatás láthatóan és hallhatóan eleve megkönnyítette mind a rendező, mind a színészek munkáját, amikor a jellemek sejthetően az átlagosnál könnyebben találkoznak az egyéniségekkel. A darab egészében is jól megformált. Jó kezdettel és dinamikával, egyenletes fokozással jut el a csúcspontig, egy-egy közbeeső pike-kal kedveskedve az előadóknak, akik rendre tapsra váltják a jutalomjáték lehetőségeit.

A díszlet érdekes és tudatosan torzított. Veszélyesen bonyolult volta mellett egyetlen túlzó eleme talán az a vasfüggöny elé nyúló erkélyszerű kiszögellés, mely talán a mű címére alliterál, s azzal együtt állandó kétsége a nézőnek, hogy kap-e szerepet, mint ahogyan szó szerint nincs híd a darabban. (Nincs scenikai szerepe a kiszögellésnek sem.) A térszűkítő hatással is bíró környezet segíti a rendező munkáját, aki a szinte állati összezártság valóságát ezen keresztül is megvalósíthatja.

Csuja Imre Eddie-je nem marad el színvonalában a színháztörténelem legtöbb dokkmunkásától. Néha a kor túlzó eszköztárától sem riadva vissza viszi végig a szerepnek a színházi "játékon belüli játék" vonalát. Hatalmas érzelmi kitörések és unalmas ismétlések, félelmetes szólók és megcsappanó, hullámzó intenzitások váltják egymást a szerepformálásban.
Kerekes Éva a naív és egyszerű, de a jótanácsokban önmaga fölé növő amerikai háziasszonya néhány jelenetben valóban remekel, másutt a butuska szőke nő szerepén alig terjed túl. Jó, és egyenletesen szürke háttér és lehetőség legtöbbször a főszereplő unduláló magatartásához.
Balsai Móni lassan magára találó, az általánosan elfogadott nőszerepből kilépő lányalakja törékenységében és naívságában Miller egyik kedvenc témája. Talán maga a szerep sem ad a sorsszerűségen túl egyéb lehetőséget, amivel különlegeset kínálhatna nekünk.

Sövegjártó Áron Rodolpho-ja a soproni színház refrénszerűen visszatérő kényszer-sokmozgásos figurája. Amikor az általa előadott szerepet elemeznénk, sokszor nem tudjuk éppen a valóban idegesítő mozgalmasság miatt, hogy magunk kivel azonosulnánk érzelmileg a legszívesebben. Az íróval vagy Eddie-vel.

Úgy gondolom, ez az a pont, amikor ismét közbe kell szúrnom a gondolatot, mely talán az előadás egyetlen negatívan értékelhető vonását, a súlytalanságot ki kell, hogy mondja. Ez az a hiátus, ami a klasszikus előadásban nem, de az emlékezetesben bizony megjelenik. Nincs igazi súlya az elmondottaknak. Ahogyan Rodolpho sokmozgásos cikázásából is a kevesebb több lehetett volna, ugyanúgy Eddie-nek is lehetnének olyan benső történései, melyek éppen súlyuknál és nem hangerővel, durvasággal, de belső fenyegetéssel kihangsúlyozott voltuknál fogva tűnnének ki a darab egészéből. Az egyéniség súlya az, ami éppen a nagyobb szerepek megformálóiból talán kicsit hiányzik.

Ha már hiányról beszéltünk, akkor mondjuk el, hogy Dóczy Péter ügyvédjének hangsúlyai a szavakban kifejezhető értékrend legjobb sforzandóit kapták. A szereplőknek a kritika írójának véleménye szerint két legkiválóbbika pedig teljes súlyával ott van a színpadon. Összetéveszthetetlen, jellegzetes, életszerű és súlyos. Gesztesi Károlyról (Marco-ról) és az apró villanásaiban is kirívóan jó Gyürki István Mike-járól beszélek. A mai előadásban ők ketten játszották azt, ami a legközelebb áll ahhoz, ami számomra a katarktikus színházi történést, egyben Arthur Millert és a Pillantás a Hídról-t jelentik.

Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem degradáló és nem lesújtó, ha egy jó előadásnak a számomra tökéletestől való távolságát veszem minden sértő szándék nélkül nagyító alá. Úgy gondolom, hogy már magát az összehasonlítást is "ki kell érdemelni". A huszadik század közepe gazdag drámairodalmának már sok darabja jelzi, hogy tekintélyes számban tartjuk mindezen műveket immár a klasszikus műveltség alapjaihoz tartozónak, szükségesnek minden más törekvés, jó értelemben vett modernség megértéséhez. A soproni közönség ilyen irányú szellemi fundamentumát immár újabb, erős réteg szilárdítja, a Pillantás a Hídról 2005-ös soproni bemutatója.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -