CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2018. oktĂłber 18., csĂĽtörtök, Lukács napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

Thuróczy Katalin - Kemény Gábor - Galambos Attila : Casting
musical két részben
ŐSBEMUTATÓ


Frenki Varga Gábor
Falussy Csonka Hajnalka
Tábori Incze József
Turai Sövegjártó Áron
Zsazsa Keresztes Ildikó
Barabás Varga Szilvia
Zsiga Bálint Péter
Mex Ozsgyáni Mihály
Ági Szabó Judit
Nóra Németh Hella Zsófia
András Sárdy Zoltán

Díszlet-jelmez: DÉVÉNYI RITA
Koreográfus: FINCZA ERIKA
Korrepetitor : SZILASSY NELLY
Zenei vezető: DÁRDAI ÁRPÁD
Rendezőasszisztens: SIMON ANDREA
Rendező: MOLNÁR GYÖRGY


Lelkes és teljes erőbedobással játszott ősbemutatót láthat a soproni közönség a Petőfi Színház falai között, mégpedig musical-ősbemutatót. A tény talán nagyobb izgalomba hozza a szereplőgárdát, talán többeknek szökik a magasba a vérnyomása és a közönségnek sincs olyan hagyomány a háta mögött, amibe kapaszkodhatna; teljesen "ki van szolgáltatva" a saját ízlésének és a saját akut ítéletalkotási képességének.
Nehezíti még több tény is a néző dolgát. Az egyik, hogy a musical - bármennyire komoly hagyományokkal is rendelkezik -, meglehetősen összetett, több gyökérrel is rendelkező műfaj, mely meglehetősen széles sávot tud "befogni" a közlésmód-skálából, a műfaji kilengések annyira természetesek, hogy sokszor fel sem tűnik az a koktél, ami a nyakunkba zúdul a színpadról. Előkelően ezt talán eklektikusnak mondanánk. A vallott gyökerek további hagyományaiból vélik sokan következőnek a véleményt, miszerint a musical-ben ugyan énekelnek is, de ha ugye az operát tekintjük a színpadi "komolyzene" csúcsának, akkor az operett már megszólaltatásban sem olyan véresen komoly feladat, a musical pedig ... az ugye olyan fiatalos, és a fiataloknak még természetes, hogy nincs olyan hangja.


Mintha a műfaj is "megúnta" volna magát. A relatíve fiatal műfaji kor ellenére már vannak típus-helyzetek, típus-megoldások, melyek éppen azzal váltak a műfaj részévé, hogy az ezt az életet élők is olyan típusosak... mint mondjuk a nápolyi (sajnos inkább az is a mostani és nem a régi).

Hogy nem teljesen "tiszta a forrás", azt éppen a soproni bemutatott mű is bizonyítja. Elsőként a mű nyelvezete, mely sokszor a klasszikus színjátszás cizellált szövegét nyújtja, azzal indít, hogy utána - úgymond - robbanásszerűen, tetőszakajtón hozza be az utca világát, mi más formában is, mint ocsmány szövegben, kötőszóként használt trágárságban, jelezve egyben - ahogy manapság a másságra sokan fel szeretnék hívni a figyelmet - hogy a színpad világa bizony más, meseszerű, kevésbé valóságos, ámde kemény és kegyetlen, kicsit durva világ. Vigyázat, ne tovább! Ez nem természetes, ez csupán bejáratott. Ezt a bemutató - a maga dualista, Janus-arcú módján tovább erősíti.
Ugye, ha a Casting Magyarországon zajlik, akkor szereplőválogatásnak mondják, talán meghallgatásnak. Legalábbis köznyelven. S ha ez nem elég vonzó, akkor még vagy ötvenezer szó áll - legalábbis nekünk, a szegényebbeknek szótár formájában - rendelkezésünkre, hogy címet válasszunk. Kacsintgatunk? Kacsintgatunk?


A szereplők magyarok, a helyek magyarok, a háttér amorf vagy amerikai. Modern technikát használunk, mikrofonpontot, mely a hangot megváltoztatja, de sajnos a beszédet is. Alkalom a "musicalhangoknak" arra, hogy ugyanabban az erősítőben keljenek és gerjedjenek - főleg alacsonyabb Herz-számon - versenyre és ugyanabban a fekete dobozban gyűljenek össze watt-ezrekké. Ahogyan vannak típus helyzetek, ezeket a szereplők típus-dallal oldják meg: a felháborodottal, az örjöngővel, a amerikaias szirup-szerelmi szarvasbőgéssel és a hozzátartozó, lezúduló giccs-parádéval (van-e széles e hazában, akinek még eszébe jut az ABEO a lavinaszerűen lezúduló csehovi hintáról?) Mindez pedig együtt a diszkók forgógömbjével. Hol vagyok? A táncok típus-mozdulatai, szerencsére a durvábbak itt inkább csak a jelzés szintjén, láthatóan begyakorolt együttmozgással, szinkronban egymással, a zenétől nagy eltérés nélkül.
A színpad áll és mozog, gurulnak a kellékek, és áll a rendetlen színházi raktáros álma, a díszlet: költözhet a dexion salgó raktár, semmit meg sem kell mozdítani.


A Casting más is meg nem is. Ugye, volt egyszer egy Dirty Dancing, sőt volt az igazán rezonáló Chorus Line Michael Douglas-szal kétszer ekkora érzelmekkel, háromszor ekkora hanggal és ki tudja, hogy hányszoros tánctudással, de ugyanezzel a témával kereszt- és hosszirányú valódi és képzeletbeli, szellemi mozgásokkal. Volt, (a Dirty Dancing) kétszeresen is volt, és már a második sem ugyanolyan volt. Ami másutt véresen komoly, ha bemutatásra kerül, az nálunk csak szóban az. Jön a bratyizás és az mindent "megold". Nálunk persze, hogy nem amerikai módra történik minden. Ott, ugye eljátsszák és megértik, ha J.C.Superstar, ha D.D., nálunk előre és utólag, klasszikus idézetekkel - már csak a műveltetés kedvéért -, egyébként Incze József személyében nagyszerűen, megmagyarázzák. Mert nálunk a néző olyan, mert szüksége van rá, mint annak, aki háromszor nevet a viccen. A darab végén, hátulról, valahonnan a sötétből próbálják egy kis "műfogással" a végső vastapsot sugalló zene ritmusára befolyásolni a közönséget a parádés fináléban, de a hálás taps csak a zene után csendül fel. A jólneveltséget nehéz elrontani.



A soproni színházban lelkes fiatalok és képzett idősebbek álltak össze azért, hogy megszülessen a soproni musical. A fiatalságban különösen érezzük, hogy ez az ő műfaja, igazán ebben mozog otthonosan. És a végeredmény egyáltalán nem lehangoló. Az univerzalitás és szétszórtság igájában élőktől egy jó előadás született. A színész mindig lelkesen, de hozott anyagból dolgozik, ráadásul a színészi klasszicitásnak nem sine qua non-ja az énekelni tudás, a nagy hang. Egy két szép dallamív, a többnyire jó prozódia és néhány jó előadásrészlet maradt meg bennem, no nem slágerszinten, de emlékezésre méltóan. A megoldásokat a színpadon - talán még a megszokottnál is erősebben - az adottságok kényszerítik ki, persze a jó hanggal lehet élni és lehet visszaélni. Mindenre van példa. Ez egy nagyon kemény műfaj.


Az örömünkre újraválasztott Szilágyi direktor úr bátorságának ajándéka ez az előadás. Értő válogatás következménye, hogy valami különlegeset kapjunk. Úgy látszik, hogy a Petőfi Színház igazgatója kiismerte a soproniak lokálpatriotizmusát. Azt a tulajdonságunkat, ami annyi ilyen hasonló műhelynek, ékszerdoboznak, különleges városnak tartott közösségnek, életerejének egyik forrása.
Persze tartok tőle, hogy úgy, hirtelen nem fog dörömbölni a direktori szoba ajtaján Michael Douglas, Terrence Mann, Alyson Reed és Cameron English vagy Patrick Swayze, Jennifer Grey és Jerry Orbach, hogy a darabot elrabolják. Mégis öröm, hogy van egy musical, három saját-musical-es alkotó, akik most megmutattak valamit: értik és érzik, hogy a típuson belül mi minden rejtőzik. Egyszer majd más is lesz, valami sajátos, valami egyéni, igazi előkép nélküli. Talán nem kell hozzá az egész világunknak megváltoznia.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -



2006. február 04., szombat 15:07


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület