Lelkes és teljes erőbedobással játszott ősbemutatót láthat a soproni közönség a Petőfi Színház falai között, mégpedig musical-ősbemutatót. A tény talán nagyobb izgalomba hozza a szereplőgárdát, talán többeknek szökik a magasba a vérnyomása és a közönségnek sincs olyan hagyomány a háta mögött, amibe kapaszkodhatna; teljesen "ki van szolgáltatva" a saját ízlésének és a saját akut ítéletalkotási képességének.
Nehezíti még több tény is a néző dolgát. Az egyik, hogy a musical - bármennyire komoly hagyományokkal is rendelkezik -, meglehetősen összetett, több gyökérrel is rendelkező műfaj, mely meglehetősen széles sávot tud "befogni" a közlésmód-skálából, a műfaji kilengések annyira természetesek, hogy sokszor fel sem tűnik az a koktél, ami a nyakunkba zúdul a színpadról. Előkelően ezt talán eklektikusnak mondanánk. A vallott gyökerek további hagyományaiból vélik sokan következőnek a véleményt, miszerint a musical-ben ugyan énekelnek is, de ha ugye az operát tekintjük a színpadi "komolyzene" csúcsának, akkor az operett már megszólaltatásban sem olyan véresen komoly feladat, a musical pedig ... az ugye olyan fiatalos, és a fiataloknak még természetes, hogy nincs olyan hangja.

Mintha a műfaj is "megúnta" volna magát. A relatíve fiatal műfaji kor ellenére már vannak típus-helyzetek, típus-megoldások, melyek éppen azzal váltak a műfaj részévé, hogy az ezt az életet élők is olyan típusosak... mint mondjuk a nápolyi (sajnos inkább az is a mostani és nem a régi).

Hogy nem teljesen "tiszta a forrás", azt éppen a soproni bemutatott mű is bizonyítja. Elsőként a mű nyelvezete, mely sokszor a klasszikus színjátszás cizellált szövegét nyújtja, azzal indít, hogy utána - úgymond - robbanásszerűen, tetőszakajtón hozza be az utca világát, mi más formában is, mint ocsmány szövegben, kötőszóként használt trágárságban, jelezve egyben - ahogy manapság a másságra sokan fel szeretnék hívni a figyelmet - hogy a színpad világa bizony más, meseszerű, kevésbé valóságos, ámde kemény és kegyetlen, kicsit durva világ. Vigyázat, ne tovább! Ez nem természetes, ez csupán bejáratott. Ezt a bemutató - a maga dualista, Janus-arcú módján tovább erősíti.
Ugye, ha a Casting Magyarországon zajlik, akkor szereplőválogatásnak mondják, talán meghallgatásnak. Legalábbis köznyelven. S ha ez nem elég vonzó, akkor még vagy ötvenezer szó áll - legalábbis nekünk, a szegényebbeknek szótár formájában - rendelkezésünkre, hogy címet válasszunk. Kacsintgatunk? Kacsintgatunk?

A szereplők magyarok, a helyek magyarok, a háttér amorf vagy amerikai. Modern technikát használunk, mikrofonpontot, mely a hangot megváltoztatja, de sajnos a beszédet is. Alkalom a "musicalhangoknak" arra, hogy ugyanabban az erősítőben keljenek és gerjedjenek - főleg alacsonyabb Herz-számon - versenyre és ugyanabban a fekete dobozban gyűljenek össze watt-ezrekké. Ahogyan vannak típus helyzetek, ezeket a szereplők típus-dallal oldják meg: a felháborodottal, az örjöngővel, a amerikaias szirup-szerelmi szarvasbőgéssel és a hozzátartozó, lezúduló giccs-parádéval (van-e széles e hazában, akinek még eszébe jut az ABEO a lavinaszerűen lezúduló csehovi hintáról?) Mindez pedig együtt a diszkók forgógömbjével. Hol vagyok? A táncok típus-mozdulatai, szerencsére a durvábbak itt inkább csak a jelzés szintjén, láthatóan begyakorolt együttmozgással, szinkronban egymással, a zenétől nagy eltérés nélkül.
A színpad áll és mozog, gurulnak a kellékek, és áll a rendetlen színházi raktáros álma, a díszlet: költözhet a dexion salgó raktár, semmit meg sem kell mozdítani.

A Casting más is meg nem is. Ugye, volt egyszer egy Dirty Dancing, sőt volt az igazán rezonáló Chorus Line Michael Douglas-szal kétszer ekkora érzelmekkel, háromszor ekkora hanggal és ki tudja, hogy hányszoros tánctudással, de ugyanezzel a témával kereszt- és hosszirányú valódi és képzeletbeli, szellemi mozgásokkal. Volt, (a Dirty Dancing) kétszeresen is volt, és már a második sem ugyanolyan volt. Ami másutt véresen komoly, ha bemutatásra kerül, az nálunk csak szóban az. Jön a bratyizás és az mindent "megold". Nálunk persze, hogy nem amerikai módra történik minden. Ott, ugye eljátsszák és megértik, ha J.C.Superstar, ha D.D., nálunk előre és utólag, klasszikus idézetekkel - már csak a műveltetés kedvéért -, egyébként Incze József személyében nagyszerűen, megmagyarázzák. Mert nálunk a néző olyan, mert szüksége van rá, mint annak, aki háromszor nevet a viccen. A darab végén, hátulról, valahonnan a sötétből próbálják egy kis "műfogással" a végső vastapsot sugalló zene ritmusára befolyásolni a közönséget a parádés fináléban, de a hálás taps csak a zene után csendül fel. A jólneveltséget nehéz elrontani.

Az örömünkre újraválasztott Szilágyi direktor úr bátorságának ajándéka ez az előadás. Értő válogatás következménye, hogy valami különlegeset kapjunk. Úgy látszik, hogy a Petőfi Színház igazgatója kiismerte a soproniak lokálpatriotizmusát. Azt a tulajdonságunkat, ami annyi ilyen hasonló műhelynek, ékszerdoboznak, különleges városnak tartott közösségnek, életerejének egyik forrása.
Persze tartok tőle, hogy úgy, hirtelen nem fog dörömbölni a direktori szoba ajtaján Michael Douglas, Terrence Mann, Alyson Reed és Cameron English vagy Patrick Swayze, Jennifer Grey és Jerry Orbach, hogy a darabot elrabolják. Mégis öröm, hogy van egy musical, három saját-musical-es alkotó, akik most megmutattak valamit: értik és érzik, hogy a típuson belül mi minden rejtőzik. Egyszer majd más is lesz, valami sajátos, valami egyéni, igazi előkép nélküli. Talán nem kell hozzá az egész világunknak megváltoznia.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -