Felavatták Ágoston Ernő emléktábláját

Ágoston Ernő festőművész-rajztanár emléktábláját avatták fel ma a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ falán. Az eseményen köszöntőt Walter Dezső polgármester mondott, a Soproni Városszépítő Egyesület nevében Dr. Kubinszky Mihály professor emeritus méltatta Ágoston Ernő munkásságát, akinek emlékét a festőművész egykori tanítványaként Giczy János festőművész idézte fel.

Dr. Kubinszky Mihály: Ágoston Emő emléktáblájának avatására 2006. június 8-án.

Ismét azért gyűltünk össze, hogy városunk egy értékes egyéniségének emlékét megörökítendő avassunk táblát. Ágoston Ernő emlékét idézzük.

Nem voltam tanítványa, koromnál fogva nem lehettem még barátja sem. De kapcsolatba kerültem Vele, amikor 1951-ben a város, mint pályakezdő fiatal mérnököt meghívott engem abba a bizottságba, mely az akkor újból alakuló műemlékvédelemnek országos viszonylatban is értékelt városi szervezete lett. Ez a bizottság volt a kapocs a hatósági jogkört nyert műemlékvédelmi intézmény és a műemlékvédelem jelentőségét, hivatását lépésről-lépésre egyre inkább érzékelő társadalom között. Tagjai sorába ezért különböző foglalkozású képviselőket kértek fel. Ágoston Ernő ennek a testületnek Sopronban bizonyára az egyik legjelentősebb, legaktívabb, minden kérdéshez pozitív hozzáállást tanúsító tagja volt.

Markáns arcéle, komoly, elmélyült intelligenciát sugárzó tekintete, egyszerű viseletben is elegáns férfias megjelenése, és az elengedhetetlen cigaretta maradtak meg róla emlékemben.

Rajztanár volt. Nagy a felelőssége és nagyok a lehetőségei a középiskolai rajztanároknak. Hiszen nekik kell felismerni a művészi, s részben a műszaki életpályákra induló fiatalok között a tehetségeket, hogy buzdítsák, mintegy pályára helyezzék őket. Fokozott volt ez a felelősség Ágoston Ernő korában, amikor a felsőoktatási felvételi rendszer még nem alakult ki, amikor a társadalomban átalakulás révén a korábban túlsúlyban a jogtudományok és a katonaság felé törtetőkkel szemben jelentősebb lett a műszaki pályát választók hányada, ujjá kellett építeni a háborúban megtépázott országot. És meg kellett tanítani az embereket arra, hogy megismerjék és értékeljék a szépet. Ennek leghatásosabb eszköze az a rajziskolai rendszer volt, melyet éppen ennek a háznak a falai között többek között Ágoston Ernő oltott az emberekbe. Miként Kodály a zenét, úgy a rajziskolák a látványt ismertették meg, vele együtt a látvány megörökítésének metodikáját.

Az emléktábla híven fejezi ki az idézett tanár munkálkodásának lényegét, rajztáblát mutat, még a rajzszegek is hiánytalanul bele vannak szúrva. Hála ezért a figyelemért az alkotó művésznek, Kutas Lászlónak.

Nem az én tisztem, hogy Ágoston Ernő rajzi-festészeti munkásságát itt értékeljem, de azt mégis meg szeretném említeni, hogy reám milyen nagy hatást gyakorolt az a mai napig a városházán megőrzött szénrajz-sorozata, mely a város történetét mutatja be. Megítélésem szerint magas művészi érétkű, örökérvényű alkotás ez. Nagyon fontosnak tartanám ennek nyomtatott kiadását és terjesztését, az alkotó művészt és a várost egyaránt jellemezné, gazdagítaná, felemelné.

Tagja volt a Városszépítő Egyesületnek, kortársa s úgy hiszem barátja nagynevű elődünknek, Heimler Károlynak. Ezért is kell köszönetet mondanom Egyesületünk nevében is mindazoknak, akik ennek az emléktáblának a készítését és elhelyezését segítették, finanszírozták és lehetővé tették.

***

Giczy János festőművész, Ágoston Ernő volt tanítványának emlékezése

Ágoston Ernő festő, grafikus, rajzpedagógus jelentős alakja volt Sopron művészeti életének a múlt század első felében.

Jövőre lesz ötven esztendeje, hogy odakint nyugszik a Szent Mihály temetőben. E városban mondani szokás, az elhunyt festőknek bizonyos időközönként kijár egy emlékkiállítás, esetleg emlékülés, neki csak a rendszerváltozás idején, születésének századik évfordulóján jutott először egy a Lábasházban, Askercz Éva rendezésében, 1989-ben.

Az elmúlt esztendőben azután Winkler Barna – budapesti mérnök, városunk fia – mutatta be munkáit a HAP Galériában Budapesten, majd ismét idehaza a Lábasházban. Bár sokáig nemigen láthattuk munkáit, e kiállításokon a viszonylag töredékesnek, kihagyásosnak látszó munkássága, képei semmit sem vesztettek régi fényükből. Ma is igaz az, amit állítólag a temetésen Horváth József festőművész mondott, festőtársát, barátját búcsúztatva:
„Meg kell, hogy feddjelek téged, mert keveset festettél, de meg kell, hogy dicsérjelek, mert amit festettél, az ki fogja állni az idők próbáját.”

A temetés idején nem laktam Sopronban, így hallomásból, másoktól átvéve tudom e szavakat idézni. Ha így mondta Jóska bácsi, igaza lett. Ma mi is így látjuk.

Most, hogy itt állunk emléktáblája előtt, nemcsak a kiváló festőnek, s talán még kiválóbb grafikusnak emlékét idézzük e nem éppen művészetkedvelő korban, hanem a tanárét is, aki sokunkat elindított a művészi pályán a negyvenes-ötvenes esztendőkben. Ezt az iskolát, ahol minket tanított, a Rajziskolát ő vezette 1947-től haláláig. Afféle szabadiskola volt több műkedvelő festővel, rajzolgató emberrel, néhány diákkal. Az utóbbiakat a Tanár úr nagy odafigyeléssel oktatta, vezette be a képzőművészet titkaiba. Az épület, ahova jártunk nem a Kaszinó volt, (ahogy akkor nevezték ezt az épületet), hanem a Gambrinus vendéglő első emelete, a Fő térre néző oldalon, ott ahol erkély van. Oda vitt el engem is Mühl Aladár, a jeles akvarellista, – nekünk énektanárunk – mikor meglátta az osztályunk falán a pitt krétával, krétával rajzolt képemet, egy Petőfi portrét.

Kora tavaszi, vagy késő téli este volt. Villanynál rajzoltak az ittlévők. A Tanár úr leültetett a modell elé rajzolni. Szénnel rajzoltunk mindnyájan. Elkezdtem a rajzot. Később visszajött, megnézte, azután leült a helyemre, s elkezdte a „korrektúrát”, az én tanításomat. Elmondta, megmutatta, hogyan kell a fejet rajzolni. Amit tőle hallottam, más, több, mélyebbre hatóbb volt, mint amit eddig tudtam.

Lassan-lassan eljutottam a látottak-hallottak után oda, hogy a festés és rajzolás egyfajta absztrakciós folyamat is, melynek során a látott dolgok átlényegülnek művészi formává, s e forma nélkül nincs művészet. Ez az eljutás persze hosszú folyamat volt, de itt, Ágoston Ernő vezetése alatt kezdődött ezekkel a szénrajzokkal. Mert a rajz, a vonal ezen dolgok rendezője, alaptevékenység. Állítólag Tintoretto, a nagy velencei festő mondta, hogy a rajzot kell kitalálni a képnél, a festék megvehető a piacon. Néhai Supka Manna művészettörténész asszonytól, többszörös kiállítás-megnyitónktól hallottam ezt az anekdotát.

1947 az alapítási év és 1957 között hatan vagy heten kerültünk a Képzőművészeti Főiskolára. Ez bizony jó arány; ahogy mondani szokták : ami bizony a tanárt, a mestert dícséri.

Ágoston Ernő munkásságát töredékesnek mondtam az előbb, de e megállapításom igazsága talán megkérdőjelezhető, mert az elmúlt években két szép festménye is előkerült. Az egyiket Winkler Barnabás Budapesten látta meg a Bizományi Áruházban. Nemrégiben egy galériás a domonkosok refektóriumában rendezett kiállításokon is bemutatott egyet. Nem ártana, ha valaki jobban utána tudna nézni Ágoston Ernő egykori előfordulási helyeinek, hátha újabbak is előkerülhetnének műveiből. Mert bizonyára lehetnek még szép számmal.

Vagy nem kellene azon gondolkodni, hogy legalább egy monográfia megírására, kiadására kellene valamiféle alapítványt tenni?

Giczy János, Kubinszky Mihály, Walter Dezső polgármester, Kutas László, özv. Mühl Aladárné