|
Arthur Miller : LEFELÉ A HEGYRŐL (The Ride Down Mt. Morgan)
színmű két részben
Együttműködésben a Budapesti Kamaraszínházzal
Fordította: Szöllősy Judit
A szereposztás:
| Lyman Felt |
SZILÁGYI TIBOR |
| Theo Felt |
TÍMÁR ÉVA m.v |
| Leah Felt |
ANDAI GYÖRGYI m.v. |
| Bessie |
NÉMETH BORBÁLA |
| Logan nővér |
VLAHOVICS EDIT |
| Tom Wilson |
KEREKES JÓZSEF m.v. |
| |
|
| Játéktér: |
SZÉKELY LÁSZLÓ |
| Jelmez: |
CSENGEY EMŐKE |
| Zenei szerkesztő: |
HERCZEG LÁSZLÓ |
| Asszisztens: |
KÁKONYI ÉVA |
| Rendező: |
SZÁNTÓ ERIKA |
Ne tartsa senki (amiatt) magát műveletlennek, ha még nem hallotta sem angolul, sem magyarul az Arthur Miller drámának a címét! Ne legyen túl nagy lelkiismeretfurdalása annak ellenére, hogy ez egy meglehetősen kései (1991-es) opus! Nem biztos, hogy az adhatott volna szélesebbkörű ismertségre alkalmat, hogy az egész milleri életműben azon három munka egyike, melyet a szerző átdolgozott és újra publikált.
A színháztörténet újabb fejezetei szerint Angliában nagyobb népszerűségre talált a mű, mint Amerikában (talán több, talán kevesebb a valódi vagy crypt bigámiában élő egyik s másik helyen, de ez majd a deep psychologist-ek feladata, hogy kitalálják).
Nem aggódnék amiatt sem, hogy a New York Times Tony Awardján egy előadásának jelölése nem vezetett zsinórban a díj átadásához. Ennyi villogó fogat, mint a Tony díjátadók fotókollekcióján láttam, talán Magyarország össz lakossága nem birtokol, nemhogy mutogatni tudna. Talán nem értették meg Millert, talán nem is akarták megérteni. S mégis ugyanazt nézzük, s talán hasonlót is érzünk. Mintha mindannyian ugyanazt a fajt képviselnénk... Mintha nem lenne közöttünk szakadék - mondja a szerző, mintha nem csinálnánk magunk a szakadékot.
A nyolcvanas éveibe lépő Millert a korai családdrámák után már inkább a kor, az öregedés és a hosszútávú kapcsolatok problémája foglalkoztatja, miután Marilyn Monroe-val szövődött hivatalos kapcsolata oly balul sikerült...nem tudta megváltoztatni. Erre konsonálnak a megváltoztathatatlan milleri főhősök, akik kifogása az a környezet, amiben élnek. Arthur Miller pedig extrapolálja a konfliktust és nem vagy alig leplezve válik advocatus diaboli-vá, hogy a kétségbeesés szélére kergesse a hallgatót vagy éppen általános feloldozást osztogasson, megkísértsen vagy a kilátástalanság érzésébe hajszoljon.
A "kapuzárási pánik" korhatárán élő főszereplő egy baleset kapcsán kényszerből néz szembe azzal a boldogság-látszattal, amit annyi év fáradságos "munkájával" teremtett maga körül, természetesen magának.
Arthur Miller fantasztikus frissességét, gondolkodásbeli update-ségét bizonyítja, hogy a modern kor emberének (sok minden máshoz hasonlóan ferdére sikeredett, elcsúszott, immár nem klasszikus) nárcizmusát fedezi fel sajátosan a színpad számára. A deviáció kényszerpályáit kutatja, mely a színházi világ analógiájára, kivetítve - és itt a kettős (duplikált) tükörkép a színházi műfaj és a jelen kor találkozásában - fontos szerepet játszik a valós életben. Mi már a legszorosabban napjainkba tartozó eseményekből is tudjuk, hogy ez a szerepjáték annál szánalmasabb, minél feljebb, a szemétdombnak minél magasabb hányóján látjuk a személyiség kóros elfajulását, minél magasabban kukorékol a kakas.
Lyman Felt a soproni előadásban valahol az ügynök szellemi rokona. Az a portékájával házal reménytelenül, a mi nárcisztikus, mások bűnösségén, mint piedesztálon szónokolva magát ártatlannak valló ügynökünk a saját rosszul értelmezett életével házal, s adja olcsón, vagy éppen túl drágán magát. A szerep hatalma Szilágyi Tibort egy fékevesztett önigazoló játékba kényszeríti. Ezzel indul, s tulajdonképpen ezen mindvégig nem is jut tovább. Hiába kényszerül a poklok mélyére, s ragadja magát üstökön, hogy - másokat is belerántva - magát kihúzni akarva üdvösséget nyerjen. Pedig mindent megpróbál, és a hatalmas alakítás hatása nagyon-nagyon veszélyes éppen nagyszerűsége és a szerep-töredékek hétköznapi elterjedtsége miatt. A színészi eszközök arzenálja vonul át személyében a színpadon, jár a személyiség normalitásának határmezsgyéin kísértve a megoldások embertelen verzióit. Etalon lesz ez a szerep, amihez sokszor fogunk nyúlni, hogy mások próbálkozását a lehetetlennel összehasonlítsuk, vajon elérik-e a nagyon magasra tett mércét.
Szerencsésen és tudatosan túlárnyalt, talán karikírozott a két feleség egyénisége. Tímár Éve Theo Felt-je a kicsit bigott, de kifelé kacsintgató, száraz lelkészlány, akinek mindenre van egy hasonlata, aki kimért, akit csak a leszélsőségesebb helyzetek tudnak látható érzelmi reakcióra késztetni. A puritanizmus fojtottságának képviselője, a mindig a robbanásra készség látszatában élő, de igazából soha nem robbanó nő, aki éppen olyan megmagyarázhatatlanul vonzó tud lenni, mint ellentettje. A kontrasztosság igazi légkörét a Leah Felttel (Andai Györgyi) létrejött páros teremti meg. A harcos feminin, "előszingli", aki éppen olyan ellenállhatatlan kísértésnek bizonyult Lyman számára, mint első felesége, a művésznő hiteles megformálásában egy pillanatnyi kétséget sem enged meg az állítás valóságát illetően. A nagyszerűen megoldott, időben ugráló színek rohanó tempója nem támaszt kétséget az átváltozatlan szereplők korát illetően. Gyönyörű hangja mindig megőrzi prózai zengését. Egyáltalán, az előadás nem elhallgatható értéke a gyönyörű magyar beszéd.
A főszereplő lányát alakító Németh Borbálát látható megilletődöttsége nem akadályozza meg egy pillanatig sem abban, hogy a színészóriások méltó partnere legyen. Ettől a szereptől ezt várjuk, ennél többet kihozni belőle nem igen lehet.
Kerekes József Tom Wilsonja hiteles megformálás. Szerepében a kontrasztot teremtő, a valamennyire kívülálló barátban nyilván sokan ráismernek a drámák standard alakjára, akinek szerepe nehezen lenne nélkülözhető a cselekmény továbbgördítésében, egyben ugyanezért nem is túl hálás az egy-két - jelen esetben is jól kihasznált - humoros fordulatot kivéve.
A Liszt Ferenc kisszínházzá átalakított Petőfi terme legalább annyira alkalmatlan színházi bemutatóra, mint a földszinti, egykor erre a célra használt helyiség. A fekete függönnyel megoldott elszigetelés javított a helyzeten, de továbbra is mesterségesen és kevéssé közelíti meg egy ilyen színvonalú előadás helyszínének jogos kívánalmait.
A primitív játéktér csak annak köszönheti elviselhetőségét, hogy ilyen művészek töltik ki, s ezen nem sokat változtat a nyilván az extra fotósok kedvéért, no meg talán a rossz látási viszonyokat okozó, alig lejtő nézőtér érdekében az ágy fölé feltett ferde fémtükör sem.
A legbántóbb mindenképpen a jelmezek szegényessége. 1991 Amerikájában és ebben a társadalmi osztályban ilyen ruhadarabokat egyszerűen nem viselhettek. Bántóak az inkább a Nyomorultak, semmint a gazdag biztosítási ügynök családjának ruhatárára hasonlító darabok. Lehet, hogy ideje lenne lassan színpadjainkon is bevezetni a félig vagy alig scenírozott, civilben játszott előadásokat.
A Fellínire asszociáló zene hallatán magam bennsőmben hevesen tiltakozom Arthur Miller és az olasz neorealista összemosásán, összeházasításán. Úgy gondolom, más gondolat és más világ, az eszköztár különbözőségeire nem is gondolva.
A gondolatait papírra vető néző első véleménye a soproni bemutatóról az, hogy egy nagyszerű, ritkaságszámba menő, értékes előadást lát talmi, szegényes és vitatható eszköztárral scenírozott környezetben. Szerencsére vagy mondjuk így, az érintett korosztályba tartozót ez utóbbiak kevésbé zavarták az előadás fontosabbnak tartott részének élvezetében, de nem tartja kizártnak, hogy másoknál ezek a kis tüskék is jelentős élményveszteséget okozhatnak.
S végül lehet-e pálcát törni az irodalmár fölött, aki önéletrajzi, ön-érzésbeli momentumokat akar-vél felfedezni a drámában? Annál inkább nem, hiszen a soproni közönség a véletlenek egybejátszása folytán nagyon rövid időn belül fedezheti fel ugyanannak a szituációnak két annyira különböző feldolgozását. Talán mondanunk sem kell, hogy Miller veretes mondatai és sajátos humora más tőről fakad, mint a nagyszínházi bemutatóé (Páratlan páros), de mindkettő humor, csak másképp és talán másoknak is tálalva. Nem nehéz megvonni az irodalmi értékek különbözőségének határán a mezsgyét, azt a keskeny valóságsávot, ahol találkoznak, talán összecsapnak, s talán nem kizárt, hogy belül a győzelmet nem mindig a veretesebb, irodalmilag talán értékesebb, időtállóbb alkotás aratja. Pedig Arthur Miller átírt kis remekén ha mást nem, legalább a gondolatmenet sztereotípiáját, ismétlésével pedig a belső kontra lehetőségét és nem kevesebbet kapunk.
Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -
2006. szeptember 30., szombat 14:02
|
