Márpedig vannak minden szerzői zsenialitás elenére kommunikálhatatlan témák. A szakzsargon valami ilyen-féle terminus technikussal illeti őket: "nem jönnek át a szinpadról". Ezek közé tartoznak mindazon dolgok, melyek egyéni döntést igényelnek, és ezt a döntést a szerző szándéka szerint mégis "egyendöntésként" kellene meghozni, megőrzendő az értékek abszolút jellegét.

Nem spanyolviaszként közlöm mindezt, hiszen a legérintettebbek is nagyon jól ismerik a helyzetet, és számos áthidaló megoldást találtak ki a helyzet tompítására. Mármint arra, hogy ha valamit nagyon el kellene mondani, de korántsem biztos, hogy az ügy egyértelműen sül el.
Tom Ziegler darabjával a két pécsi, Jászai-díjas színésznő vállalkozása is ebbe a kategóriába tartozik. A Grace és Glória a Hospice világát szeretné emberközelbe hozni, ez pedig nem kevesebbet jelent, mint az emberek közelébe engedni az onnan jó ideje kitiltott halált, felépíteni azokat a emberi kapcsolatsémákat, melyek korábban olyan természetesek voltak, mint ahogyan a természetközelség is valamilyen állandó kapcsolatba hozta a benne élőket az élet körforgásához, teljesen természetes folyományként, velejáróként kezelve az elmúlást.

Ziegler módszere az, hogy egyrészről egy eleve humoros szituációt teremtve oldja a szükségszerűnek látszó ütközéseket, másrészről a folyamat legkényesebb részeit , melyeket általános érvénnyel az Ivan Iljics halála, mint klasszikus alkotás részletez, illetve az élet terminális stádiumát kihagyja, mint színpadról eleve közölhetetlent. Így, ilyen szűk sávban és ilyen helyzetben talán könnyebb a Hospice képletes gyakorlójává válni a kényelmes nézőtéri karosszékből.
A hihetőséghez és elviselhetőséghez egy ilyen módon szervezett előadásban nagy segítség a hallgatóság speciális összetétele, de egyszerűen nélkülözhetetlen a két főszereplő ilyen virtuóz kamara-játéka, mely hitelesen közvetíti a folyamat intim pillanatait, és megpróbálja a természetesség teljes látszatával visszaadni a helyzet adta komikum minden apró lehetőségét.

Így is nagyon veszélyes vizekre evez sokszor a létrejövő kapcsolat érzelmileg gazdagabb részleteiben a két színésznő és a monológokban, különösen az utolsóban nem mindig sikerül elkerülni az (amerikai típusú) érzelmesség-érzelgősség(?) pillanatait. Hogy a valóság is ilyen? Igen, csakhogy így a romantikus jelleg magával hozza az összes romantikus előélmény kétséges hitelességét is.

Talán a zenei anyag egységesebbé tételével, felesleges váltogatásának elkerülésével is homogénebb képet lehetett volna teremteni, és a színpadkép megvilágítása is túl kontrasztosra sikerült. Persze a hátsó drapéria - gondolom - adott volt.

Legyen az a legkukacosabb kritikus, a legszkeptikusabb néző, a legérzéketlenebb külső megfigyelő, még ő sem tudja a szándék tisztaságát kétségbevonni és a színészi játék alap-vonásait megkérdőjelezni. Az is biztos, hogy a Hospice világnapján kevés aktuálisabb művet lehetett volna műsorra tűzni , és a Máltai Szeretetszolgálat Soproni Csoportja a megemlékezés legjobb formáját választotta, amikor inkább a feladat szépségét, a benne rejlő lehetőségeket próbálta bemutatni, semmint saját - egyébként nagyon szép - eredményeivel dicsekedni.

Az előadás szerves részévé vált a csoport tevékenységének, mivel minden jegyével együtt ugyanazzal a fogalommal , mi több, tevékenységgel, a szolgálattal azonosítható.
- DI -