A Leghűségesebb Város a trianoni békeszerződés 87. évfordulójára emlékezett

Sopron városa a Soproni Erdélyi Körrel közösen emlékezett a trianoni békeszerződés évfordulójára. A soproni Barátság parkban, az anyaországot és az elszakított területeket ábrázoló Millenniumi emlékműnél dr. Fodor Tamás polgármester és Firtl Mátyás, Sopron országgyűlési képviselője mondott beszédet.
Dr. Úry Előd, a Soproni Erdélyi Kör elnöke örömét fejezte ki, hogy az elmúlt négy év után idén Sopron városa, a Civitas Fidelissima ismét fontosnak tartotta megemlékezni a trianoni döntésről.

A méltóságteljes megemlékezésen verssel, énekkel közreműködött Benkő Péter és Szabó Gyula színművész, a rendezvényen résztvettek a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium diákjai. és az elszakított területeket jelképező kopjafáknál díszőrséget álltak a helyi Honvéd Hagyományörző Egyesület tagjai.

***

Dr. Fodor Tamás polgármester beszéde

Gyásznapot írtak a magyar történelembe a nagyhatalmak, amikor az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződést aláírták: 1920. június 4-én.

Történelmi visszatekintés

A trianoni nagyhatalmi diktátumhoz az új határokat csak elvileg jelölték ki a Wilson-i nemzeti gondolat alapján, ettől több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési szempontokra hivatkozva eltértek, főleg katonai okokból.

A magyar jogrendszerbe fekete keretben megjelenített 1921. évi XXXIII. törvénycikkely, vagyis a békeszerződés eredményeképp a Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása még nagyjából sem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe.

Csonka lett az ország, s ezen belül Sopron is sokat veszített: a vármegye lakóinak jó részét, a város birtokait, megyeszékhely szerepét, közigazgatási erejét – mindazt, ami 730 évvel ezelőtt a „szabad királyi város” rangjára emelte.

Addig térségünkből a gyógyulni vágyók gond nélkül kúráltathatták magukat a Semmeringen, parasztasszonyaink piacozni járhattak Bécsbe, diákjaink cseregyerekként Felsőőrött, Kismartonban tanulták a német szót, onnan pedig itteni családokhoz jöttek gyermekek a magyar nyelvet megismerni. A magyar, német, horvát anyanyelv e régióban nem szétválasztó, hanem összekapcsoló erejű volt. A lényeget az itt élők számára a szülőföld és a haza szeretete jelentette.

Mindez 1921-ig remekül működött – nemcsak Sopronban és környékén, hanem az akkori ország egész területén.

A szétszakított hazában élők nem tudtak belenyugodni a Szent Korona országának feldarabolásába: 1919. január 29-én a balassagyarmati polgárok fogtak fegyvert, és hőstettük 18 környékbeli települést mentett meg a trianoni Magyarországnak. Balassagyarmat ezzel kiérdemelte a Civitas Fortissima, azaz a legbátrabb város megtisztelő címet.

1920. augusztus 1-jén az őrségi Kerca határőrei a két falu felkelt népével összefogva kiűzték a szomszédos Szomoróc községet megszálló szerb-horvát-szlovén csapatokat. Az Ausztriának ítélt országrészen kitört zendülés nyomán tíz, németek és horvátok lakta határmenti falu érdemelte ki a „leghűségesebb magyar község” címet.

1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor. A soproniak és a rábaköziek ezrei tiltakoztak az elszakítás ellen. Augusztus 28-án a történelmi határt több helyen osztrák csendőralakulatok lépték át: lőfegyverekkel, géppuskákkal. Ágfalvánál azonban az irreguláris erők visszaverték az osztrákokat. Ez volt az első ágfalvi összecsapás, mellyel kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés. A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról. És akkor Sopron, amely szinte mindenét elvesztette, egy óriási dolgot nyert: magyar maradt, ékszere hazánk nyugati csücskének!

Sopron valamint az előbb említett települések öntudata, hősiessége példa

Példa a múltból a jelennek. Mert példákra ma és a jövőben is szükségünk van. Szükségünk van: örömben és fájdalomban egyaránt. Ma, a fájdalmak korában hitevesztett tömegek, cél nélküli emberek élnek világunkban napról-napra. Omlik a gazdaság, romlik az életszínvonal. Itt, a szétdarabolt Magyar – anya - országban.

Fáj nekünk, soproniaknak, a határainkon kívül rekedtek elszakítottsága is. Ki is fejeztük ezt az ominózus december 5-iki népszavazáson. Hiszen hazánk e szegletében mi megtanultuk: mit jelent a családoknak szétszakítva élni…

De nem szabad, hogy a fájdalmunk eluralkodjon rajtunk. Meg kell találnunk azokat az eszközöket, amellyel orvosolhatjuk sebeinket. A javasasszony füveket gyűjtött, kenőcsöt készített. A muzsikus és a színész művészetével tette vidámabbá az életet. A pap a lelket alakította…

,,Erősítsük elszakított testvéreinkkel az ősi, rokoni szálainkat”

Mi polgárok, soproniak, egy hazában élő magyarok, horvátok, németek - és sorolhatnám – tehetségünk szerint kell, hogy erősítsük elszakított testvéreinkkel az ősi, rokoni szálainkat. Erre a legjobb eszköz a határokon átnyúló régiók összefogása, a testvérvárosi kapcsolatok szélesítése, a kulturális, gazdasági, oktatási együttműködés. Ennek sokféle példáját láthatjuk Sopronnal kapcsolatban is. S hogy mi adja ehhez az erőt? Elcsatolt országrészeink példás ragaszkodása az anyanyelvhez, az ősi kultúrához, az anyaországhoz. A hit abban, ami közös bennünk.

Ez a hit tartson meg minket e gyönyörű hazában: a Szent István által Mária oltalmába ajánlott Kárpát-medencében!

***

Firtl Mátyásnak, Sopron és környéke országgyűlési képviselőjének megemlékező beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sopron környékén 1921-ben elődeink egyértelmű választ adtak a Magyarországot szétszakító trianoni döntésre. Ekkor ugyan még a Sopron környékiek nem tudhatták, hogy újabb háború, kitelepítés, kommunista uralom, határzár, vasfüggöny is következik.

Sopron környékén elődeink adhattak választ a trianoni döntésre, szemben mindazokkal, akiket nem kérdeztek meg, de még az anyanyelvhez, a saját önrendelkezésre való jogukat is elvették, hosszú évtizedekre.

Az elszakított területeken élők nem tudhattak, de tarthattak az elkövetkezőktől. A történelem bebizonyította: joggal.

,,Magyarok maradtunk! – Meg kell maradnunk magyarnak"

Magyarok maradtunk! – hirdették Sopronban még boldogan 1921-ben, amikor az elszakított területeken ugyanezt összetört lélekkel, egy idegen ország állampolgáraiként úgy mondták: Meg kell maradnunk magyarnak!
Magyarok maradtunk! – ezt a mondatot ma még felemelt fővel mondhatják az elszakított területeken élők – de egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést: meddig?

Mert Trianonról évtizedekig nem beszéltek, vagy éppen tényeit elferdítették. Nem tanították. Tabu-téma volt. Így lezáratlan maradt, megoldatlan, nyomasztó. Ezért a lelkekben, a tudatban továbbélt és rombolt. Külön-külön a maga módján az anyaországban, az elszakított magyarságban, és a szomszédos országok nemzeteiben is.

Tisztelt Emlékezők!

Trianon 87 éve állandóan jelen volt és jelen van életünkben. De érdemben soha nem volt jelen a közbeszédben. És nem volt jelen a külpolitikánkban, a diplomáciában. Visszafojtása a nemzet lelkét és testét betegítette meg. A Trianon-kérdés elfojtásával önmagunkat gyengítettük évtizedeken át. Önmagunk gyengítésével mások visszaélhettek. Saját jelenünkön ma is érzékeljük: Vissza is éltek.

,,A kisebbségi lét a megmaradás és a túlélés művészetévé vált. Kisebbségként örök önvédelemre rendezkedtünk be.” – írja Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály templom egykori plébánosa, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke.

De hozzáteszi: ,,Végre meg szeretnénk mutatni a világnak, hogy (…) az önépítkezésre is képesek vagyunk.”
Az 1920 után az anyaországtól elszakadt országrészeknek még az sem adatott meg, hogy kulturális függetlenségüket megőrizzék.

,,Naggyá lenni a lélek erejével”

Mindezek ellenére a halálra ítélt határon túli magyar kultúra hamarosan törhetetlen életerőnek adta tanújelét. Erősebb öntudatra nevelt, mint valaha. A határontúli írók, költők nem gyűlöletet szítottak, hanem a megoldást keresték, ugyanakkor az igazság szellemében a meg-nem-alkuvást, erőt és bátorságot öntöttek a csüggedőkbe.

Az elzártság, a bezártság, a nemzeti-, vallási-, és politikai elnyomás ellenére erős és megrendíthetetlen öntudat mondatta nap-mint nap az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai nemzettársainkkal: Magyarok maradtunk!

Tisztelt Emlékezők!
Ma már egyértelmű, hogy a kultúra az a szellemi erő, amely megtart. A nemzet fogalma kulturális fogalom, és mint ilyen, időtálló érték, mint az anyanyelv.
Az anyanyelv – amely a nemzet életét jelenti – olyan nemzeti vagyonunk, amelyből csak az nem részesedik, aki arról önként lemond.

A túlélés eszméje – ezzel szemben – védekező és sorvasztó, csak arra jó, hogy elmondhassuk: mi mindent bírtunk ki mostanig, de az életképesség erejével már nem rendelkezik. A régiek azt mondták, hogy amit egy nemzet elveszít területben, azt korábban már elveszítette lelkében.

Az anyaország pedig az elmúlt évtizedekben sem szerette túl a határon túliakat. A kultúra segít számolni a nemzet bűneivel, erényeivel.

A már idézett Czirják Árpád főesperes Reményik Sándorról, az erdélyi ,,próféta-költőről” mondja: ,,Tudatosítja, hogy az elveszett földi hatalom helyett lélekben és igazságban kell felépíteni a szellem birodalmát, amely a humánum és a keresztény hit jegyében foglalja magába az egyetemes emberi értékeket.

Tudatában van az elszakadt nemzettest gyöngeségével, de meggyőződése, hogy a kicsi is naggyá lehet a lélek erejével.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amit az ősök ezerszáz éve megtettek, azt az új körülmények között meg kell ismételni. A kisebbségi magyarnak ott ahol él, képletesen szólva: új hazát kell alapítani, hogy abban magyarként, a szülőföldjén újból otthon érezze magát.

Minekünk, pedig ebben a törekvésében minden határokon kívül rekedt testvérünket kötelességünk segíteni.

Az emléknap legyen az Összetartozás Napja

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai napon a Fidesz és a KDNP törvényjavaslatban kezdeményezi, hogy a trianoni békeszerződés évfordulója, vagyis június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja legyen. Ezt ma Németh Zsolt (Fidesz) és Simicskó István (KDNP) országgyűlési képviselők közösen jelentették be.

A trianoni békediktátummal kapcsolatos méltóságteljes megemlékezések nagymértékben hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az ország föl tudja dolgozni Trianon élményét. A trianoni trauma feldolgozásának eredményessége azon múlik, mennyire sikerül azt a nemzet tudatát erősítő tényezővé alakítani, ami a határokon átívelő nemzetegyesítést teremtheti meg.

Addig, ameddig még közösen mondhatjuk: Magyarok maradtunk! Isten áldja a magyar nemzetet!