Lk 20,27-38 Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: ,,Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.'' Jézus ezt felelte nekik: ,,E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének'' [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.''

Amikor azt mondjuk: "hitetlenek", természetesen mindig más valakire gondolunk. Csak amikor mások alig cáfolhatóan ránk mutatnak vagy saját legőszintébb pillanatainkban valljuk be: valami baj van a hitünkkel. Az automatizmus mindaddig győz a valós helyzet elemzésének eredményén, amíg egy kegyetlenül igazságos pillanatban - na nem szó szerint, de tartalmában megegyezően valaki ránk nem mutat - "te szadduceus!" A közismert poén jut eszembe. A pap babrálja a hibás mikrofont, miközben beleszól: " valami baj van a mikrofonnal". Mire a hívek automatikusan válaszolnak: " és a te lelkeddel".

Amikor valaki nem a gyermekded lelkület ártatlanságával ("Van-e szárnyuk a kutyáknak a mennyországban?") teszi fel a mai evangéliuméhoz hasonló kérdéseit, akkor az őt magát marcangoló kísértést és hitetlenséget árulja el.

Tele van olyan automatizmusokkal az életünk, aminek talán még soha nem gondoltunk valóban utána. Hányszor mondjuk-hagyjuk szótlanul jóvá a felkiáltást: "Onnan (mármint a túlvilágról) még senki sem jött vissza!" Dehogynem!
Akkor tulajdonképpen kiben is hiszel? Néha - egy-egy babonás szokás elevenségén - én is elcsodálkozom, egy-egy teológiai eszmefuttatáson átrágva magam elgondolkodom, miben-kiben is hisz ez az ember? És kritizálunk másokat, amikor "saját képükre szabják" az Istent, de közben mi magunk is torzítunk egyet-egyet a képen.

Talán, ahogyan minden bűnnél azon szurkol az ember, hogy kövessék azt el minél többen, mert úgy hátha kisebbé válik az átlagban az általam is elkövetett vétek, szeretnénk, ha a túlvilág is az evilághoz hasonlóan kaotikus lenne. Ahogyan a színigazgató "tréfásan" kifejezte a a társulat tagjainak egymáshoz fűződő "jó kapcsolatát": "Nálunk mindenki, mindenkivel!".
Hogyan is hihetnénk a közelgő karácsony üzenetével, hogy Isten mindenki mellett elkötelezte magát, ha csak az e világ folytatását keresnénk mellette a továbbiakban? Hogyan is lehetne Isten az enyém, ha nem mindenkié? Ha az emberi csálé, elcsúszott birtokviszonyok folytatását várjuk "odaát"?
- DI -