|
Barokk roham
Barokk
roham
A Capella Savaria a Szent Mihály
Templomban
 A Szent Mihály
Templomban folytatódott csütörtökön este a Régi Zenei Napok
műsorsorozata. A Capella Savaria kamarazenekar (művészeti vezető
Kalló
Zsolt) néhány fúvóssal és egy vonóssal kiegészítve Händel és J.S.Bach
műveit játszotta. A műsor első felében Händel A-dúr concerto
grosso-ját és Bach 5. brandenburgi versenyét, befejezésként pedig
Bach 4. brandenburgi versenyét hallhattuk. Ha az ezt megelőző
koncertről megírtuk, hogy méltó módon támogatta azt a millennium
alkalmából az országos bizottság, akkor itt is meg kell írnunk, hogy
ezt a klasszikus koncertet bizony a művészek támogatták.
Első ránézésre is több lehetőség adódik:
- Elfogyott az országos hivatal pénze.
- Elfogyott a SÜH pénze.
- Ez már nem a millenniumhoz tartozik.
- A művészeknek több pénze van, mint a hivatalnak.
- A művészek ezen csoportja azokhoz tartozik, akik a szó jó
értelmében megszállottak, valami hajtja őket. (Utólag adva van a
szomorú "ziccer": így is, úgy is.)
Én magam egy kis kombinációval ugyan, de az utóbbira szavazok.
Két
lehetőséget biztosan kiejthetünk: ezek a harmadik és a negyedik
varáció.
Georg Friedrich Händel sem kis feladat a művét megszólaltatónak,
de J. S. Bachnál mindig elfog a csodálat vagy a csodálkozással vegyes
érzés, hogyan mer ember hozzányúlni egy ekkora mester művéhez?
Nyilván
azért, mert fiatal. Mert még nem hallotta azt a bizonyos előadást (és
itt mindenki más hangversenyre, LP-re, CD-re, felvételre, előadóra és
alkalomra gondol), ami részleteiben, felvillanásaiban vagy egészében
azt közvetítette számára, ami túl a kottafejeken a Mester fejében,
szándékában lehetett. Valljuk be, nem sok ilyen élményünk van, és
nagyon behatárolt a köre azon előadóknak is, akiktől ilyet várhatunk.
Ezért is ragaszkodunk sokszor annyira a "zenekonzervhez" inkább, mint
az élő előadáshoz, vagy ami a kettőt együtt tartalmazhatja
megismételhetőségében és megismételhetetlenségében egyaránt: a jó
előadások nagyon ritka rögzített felvételeihez vagy válogatásához.
Vannak, akik csak kézbe vesznek egy kottát és megszólal bennük a
számukra tökéletes előadás, és vannak, akik csak hátradőlnek a
fotelban és máris felhangzik mindenféle segédeszköz nélkül bennük a
mennyei zene. Néha mégis, ők is elmennek egy-egy koncertre, hogy a
másikat, a más elképzelését, a más felfogását meghallgassák. Aztán
legtöbbször visszatérnek abba a világba, ahol többnyire hárman
vannak:
Az, Aki a zeneszerző tehetségét adta, a zeneszerző szelleme és a
hallgató teste (egyedül?), amiben szól, rezonál a mű. Nem rossz
társaság!
Hová is soroljuk a ma hallott koncertet?
Számomra marad a "konzervzene". A Capella ragyogóan kezdett,
együtt volt a Händel concerto grosso elején. Aztán jöttek az
erőltetett tempók, amelyet az előadók is alig bírtak követni, de
ebben
a gyorsaságban a művet értelmezni már semmiképp nem sikerült. Maradt
egy szétesett, kásás hangzás, a csaknem teljes tagolatlanság, amiből
csak időnként törtek át az ismert dallam- és ritmus-vonalak.
Ez a mesterséges disszonancia csak fokozódott a Bach műveknél:
itt
már az is bántó volt, hogy az "iramot" a zenészek már - mindenki
számára nyilvánvalóan - nem bírták. Egyfajta kényszerhelyzet állt
elő; aki éppen "nyert", annak a tempójában zajlott az előadás. A
félig
telített templom fele kényszer-fejmozgással próbált egy állandó
ütemet
találni a zenekar helyett, akiknek ez nem sikerült, sőt a hangok
megszólaltatásánál némi romantikus ívelést kaptak a hangsúllyal
kezdődő részek. Ez pedig megadta a kegyelemdöfést a szerzőnek, de a
hallgatóságnak is. A két furulyás (blockflötés) jól bírta a
"rohanást", és néhány ütem erejéig kizárólag az ő érdemük, hogy a
második Bach-műre ráismerhettünk.
A kezdeti kérdésre: hogyan merhet ember megszólaltatni Bachot,
nyilván most már hozzá kell tenni azt a lehetőséget: kóros
önbizalommal, hogy ők tudják. Pedig eljátszani - még minden hanggal
együtt is, önmagában - kevés, így eljátszani pedig, ahogyan ma
hallottuk, nem szabadna. Egy dolog majdnem biztos: ha lenne
Händel-Bach gyorsasági verseny, abban ez az előadás előkelő helyen
végzett volna. A hallgatónak pedig marad az eldöntendő kérdés:
sajnálja-e, hogy nem azt hallotta, amit a szerzők írtak vagy
örüljön-e, hogy - "hála" a gyilkos tempónak - ilyen hamar
megszabadult
a koncertterem fogságából?
- DI -
2000. június 29., csütörtök 00:00
|
