Az ismert dilemmák néhány szép kép kapcsán

A Magyar Művelődés Házának részben halálra ítélt részében nyílt meg a SÜH kapcsán az I. Kisalföldi Fotószalon. Az elnevezés sem az igazi, valamiféle dekadencia csendül ki a szalon névből. Ezt a mellékízt nem számos művelője, hanem az elmúlt kor szállította járulékos jelmezként ehhez a kifejezéshez. De ne lovagoljunk az elnevezésen: amennyire szalon a ház első emelete, annyira szalon a kiállítás. A képek a Győri, Mosonmagyaróvári és Soproni Fotóklubból származnak. A közös kiállítás alapja pedig az, hogy tudnak egymásról, öszeköti a tagokat valamiféle érzés és szenvedély: keresése annak, hogy mennyiben lehet művészet egy nagyrészt dokumentaristává vált foglalkozás.

Közössé teszi a gondolkodásunkat, egységet teremt velem is a kérdés: a XXI. sz. fordulóján milyen művészit nyújthat a fotó? Milyen új lehetőségek találhatók benne? Technikában a mind csodálatosabb, finomszemcsézett filmek, a gyorskidolgozás, az automatizálás fejlesztése, a zoom objektívek a kor találmányai és a kommersszé válás, ami a Kodak jelszava volt valamikor, és most látszik lassan megvalósulni.
A többi műfajjal együtt megjelent a montázs-technika, mely az értők kezében új, összetett hangot jelentett az interpretálásban és az együtt gondolkodásban. Aztán a szocio- és dokumentarista fotó, az aktfotózás divatja, mely "bőrközelbe" hozva a szemérmetlenül szépített, idealizált emberi testet, sok félreértelmezésre adott lehetőséget.

A legegységesebb a mosoniak anyaga: csupa szebbnél szebb természetfotó. Igen, el tudom fogadni, hogy a technika adta mindig jobb lehetőségeket ilyen irányban is ki kell használni: a makro-fotózás, az idegenforgalmi (kimondott és kimondatlan) cél, hogy a körülöttünk található szépséget átadjuk másoknak! A megismerés közelebbi lehetősége, melyet az expozíciós idő rövidítésével, az élesség fokozásával, a pillanat azonnali, "csípőből tüzelő" fotózásával átadhatunk.

A győriek anyaga változatos. Színvonalában, keletkezési szemléletében egyaránt mintha egy iskola különböző osztályaiban sétálnánk. Nem mindig jelent csalódást a technikai bravúr elmaradása, és az egyszerűség sokszor megkap egy-egy természetfotón keresztül.

A Soproni Fotóklub anyaga dicséretes. Sokféle próbálkozás, a valóban modern szemléletű interpretáció kísérlete. Szuper naturális fotók, montázs újított, most már kimondható tartalommal, portré felbontásban és néhány ugyancsak gyönyörű természetfotó.

Nem ad egyértelmű választ a fotóművészet mai szerepéről a kiállítás, csaknem teljesen hiányzik a modern szociofotó (fent és lent egyaránt). Vagy a válasz ugyanaz lenne, mint annyi mindenben az évezred fordulóján? Hogy egy modern dekadencia szereplői vagyunk egy mindenre kiterjedő partikularizmusban, ahol minden jogos, ami egyáltalán előfordul?

Már akkor is érdemes megtekinteni a kiállítást, ha valaki egy felszálló rovart szeretne közelről látni vagy egy megtorpanó vaddisznót. Aki kicsit is összefoglalja magában a látottakat, az nem kap túlságosan a jövőbe tekintő képet a fotóművészet várható sorsáról, de részleteket megismerhet, fotótörténetet tanulmányozhat.

Aki pedig továbbszövi gondolatait a képek elhagyása után, talán hozzá tud illeszteni egy kis mozaikot ahhoz a képhez, melynek teljessé tétele most már biztosan egy új szalonra, egy új évezredre vár.

- DI -

2000. június 26., hétfő 00:00