Nagy kérdés volt, hogy a szombati, a modern hangszerek által knock-outolt tangenszongorával szemben hogyan "állja a sarat" a fortepiano, mely időben valamivel közelebb áll hozzánk, valamint a Steinway-ekhez és Bösendorfer-ekhez idomított fülünkhöz.
(A szombati Szt.György templombeli concerten a CONCERTO ARMONICO modern vonós-hangszerei részesítettek mindannyiunkat abban az "élményben", hogy másfél Bach-koncerten keresztül hiába kerestük a tangenszongorát a kíséret között. Utána is csak erőltetett odafigyeléssel lehetett valamit hallani a halk hangszeren a beragadt billentyűk, az időlegesen lehangolódó húrok ellenére is virtuózan muzsikáló Spányi Miklós játékából.)
A személyes várakozás tehát bevallhatóan felfokozott volt, annál inkább, mert vasárnap délelőttre nem érkezett meg a tallini énekkar, így a második koncert is "ugrott".
A kedves és közvetlen művész "telt ház" (ez magyarra fordítva 150 embert jelent a kastély nagytermének egyik felében) előtt lépett fel. Hírének ismeretében csak felsóhajthatunk: "Európa messze van, pedig Fertőd közel!" Minimális akcentussal, kitűnő magyarsággal köszöntötte a közönséget, majd érthető angolsággal ugyanazt megismételte. Tanárként szólt a hallgatókhoz, közben a fortepianóhoz ült (melynek gyártási évszámát 4 évvel helyesbítette és amelynek hangja kellemes meglepetés volt), és megkezdődött a varázslat.
Úgy indult Schubert (1797-1828) C-dúr szonátája ("Reliquie", D 840), mintha tovább beszélne, mintha magyarázná, anyanyelven. Erre mondják, hogy: megszólal a hangszer. Nem tudtam hirtelen, mikor ütötte le az első billentyűt. A legelején be kell vallanom: Schubert nem a kedvenc zeneszerzőm. De itt nem egy szonátát hallottunk, hanem egy ember beszélt a fájdalmáról rövid élete végén (tulajdonképpen, akár a szimfónia, ez is "befejezetlen"). Elmondta - minden mesterkélt és túlzott mellékhang nélkül -, mennyi szenvedésben, nélkülözésben volt része, mennyi meg nem értésben részesült, és ennek ellenére mennyire ragaszkodik az élethez, amitől megválni nehéz. M.Bilson emberi nagyságának köszönhetően tudott szerényen, mintegy csak a fortepiano mellett ülve, a háttérből tolmácsolni. Ez az egyszerűség a tudatos interpretáció bonyolultságában csak a legnagyobbak adománya! Egy előadóművésznek egy ilyen módon tevékeny pillanatért már érdemes megszületnie!