A gyermekek leplezetlen érdeklődéssel vetették magukat a játékba, együtt örültek, aggódtak a mese szereplőivel. Sőt: valóságos versengés alakult ki köztük bizonyos apró, betölthető szerepekért, és látható büszkeséggel alakították a kutya, a fácán, a majom, a bozót, a faág és a doboz szerepét.
A főszereplők természetesen mégis a színészek voltak. Bár, hogy közülük ki volt az, aki a legjobban átérezte a szerep nyújtotta lehetőségeket, nem szeretném eldönteni. Ami biztos: egyaránt komolyan vették a mesét és a mókát, nem estek át egyik pillanatban sem a ló túlsó oldalára; ez itt a komolytalanságot jelenthetné. Észrevétlenül változtak át egyik szerepből a másikba – mert egy-egy színészjelölt több karaktert is játszott –, ha a forgatókönyv úgy kívánta. És megkívánta. Így lett a fogadósnéból boszorkány, majomból macska, rókából szamuráj, borzból csillagos paripa.

Egyébként minden ment a maga útján, ahogy az egy igazi meséhez illik. Repkedett a selyemsárkány – a leghátsó sorból indulva egészen a színpadig –, bevonva a nézőt is a játékba. Japán legnagyobb barackfiúja könnyűszerrel legyőzte a Piros Démonokat – az általunk is jól ismert kő-papír-olló játékkal –, megalázott minden gonoszt, és a mese végén jó (vagy inkább rossz?) sorsát sem kerülhette el: lagzi lett a történet vége.
Ja, és a farkas szempillái-történet? Lényege, hogy rajta átnézve megtudhatjuk, kiben mi lakozik; jó vagy rossz-e az illető. Csupán a keretét adta egy kusza, nem is mindig átlátható meseszövedéknek.