avagy (hatás)vadászat pánsíppal

Kezdetnek nem rossz, ha egy ismerős orgonajátékkal kecsegtetjük a kedves, gyanútlan nézőt. Aztán pár pillanat múlva elkezdődik a SHOW! Orgona után hárfára vált a hangszóró, majd mindenki nagy meglepetésére a templom hátteréből elősétál - pánsíppal a kezében - a MŰVÉSZ! Egy kissé meglepő, hogy még mielőtt színrelépett volna, már elölről is hallhatjuk a pánsíp el nem téveszthető hangjait. Ekkor már a magunkfajta koravén cinikusokban felmerült a GYANÚ. Lassan a tett színhelyére ér a művész, majd az első szám után - learatva a kellő tapsokat - egy kis közvéleménykutatást végez a hangerővel kapcsolatban. Ugye, teljesen érthető és lenyűgözően megnyerő, ha a művész odafigyel a hallgatókra, és nem csak "úgy" játszik. Mélységes sajnálatát fejezi ki, hogy nem a TŰZTORONYban (?!) adhatja elő műsorát. (Ezt a Szt. György templomban jelen lévők közül később többen szintén sajnáljuk...) Bemutatja hangszerét (sajnos csak két fajtát hozott): eredetileg görög hangszer, G hangolású, 3 oktáv hangterjedésű, anyaga bambusznád, és ma már csak Romániában használják népi hangszerként. Ezután a pánsípot a legnehezebben játszható hangszerek közé, azoknak is a csúcsára emeli - szerinte nem lehet kontrollálni, és látni, miközben az ember játszik rajta. Szegény utcazenészek.

A háttérzene ún. fél-playback, ami azt jelenti, hogy az alapzene magnóról megy, a szólót pedig bejátssza. Itt igazolódott a GYANÚ: ugyanis, ha valaki jobban odafigyelt, észrevehette, hogy a fél-playback igazából háromnegyed-playback, mivel a pánsípszóló a magnóról is hallható volt, csak halkan. Az előadásban így nem lehet hiba, hisz ha ő abbahagyja a játékot, a háttérben még mindig "él" a valamikori felvétele, amit a hallgató csak hangerő-játékként észlel. Ez egy kis lezserséget kölcsönöz a játékának, amit ő ki is használ: egyszer-egyszer elfelejti belengetni a hangszerét, amikor lebegős hangokat akar előcsalni.
A művek ismerősek mindenki számára: Vivaldi: Largo; Webber: Jesus Christus Super Star; Beethoven: Menuette; Bach; Raff: Cavatina; Purcel; Vangelis stb. Szinte ritmusra recsegnek a Szt. György templom-béli padok, hisz ez a zene minden átlagos és nem átlagos étterem háttérzenéjeként rendelés nélkül szerepel. Kellemes, sőt néha megható - ez nem vitás. (Ha azt szeretném, hogy leendő anyósom az esküvőmön valamitől meghatódjon, akkor biztos, hogy elhívom Steve-et zenélni.)

Az előadás végére tartogatja a meglepetést: egyedül játszik, semmi erősítés. Meg is jegyzi, hogy ez iszonyú nehéz feladat, és nagyon nagy rizikóval jár, mert ugye nincs semmi olyan technikai eszköz, ami - idézem: "ápolja és eltakarja az elrontott hangokat". Persze mindenki el van ragadtatva, hogy ilyen élményben lehet része: a MŰVÉSZ egyedül játszik, senki és semmi nem segít neki. Megjegyzem, a keverőasztalhoz egy hölgy loggolt be, de hogy ne legyen zavartalan az előadás, a műsor vége felé kivonult egy bőrönddel. Egy kissé furcsa látvány volt, hogy otthagy csapot-Pistát. Mint később kiderült a bőrönd tartalma kazettákból állt, és azért volt szükség a kivonulásra, hogy időben elő tudja készíteni a fogyasztásra szánt kazettákat.
A sírás kerülgetett, amikor befejezve az egyetlen szólóban, és élőben előadott művet, megint bekapcsolta a playbacket, és mivel nem volt helyén a pultos hölgy, a technika elragadtatta magát (talán neki is elege volt...): az effekteknek és gerjedéseknek csak a MŰVÉSZ úr tudott gátat szabni, ami eléggé szomorú látványt nyújtott (szórakoztató- és kisiparos).
Zárszóként: ha a technikai "bravúrokat", az előadásmódot és a művész ennenmaga általi feldicsérését nem veszem figyelembe, akkor csak egy dolog zavart volna: az, hogy ha elmegyek egy koncertre, akkor kérem, könyörgök: ne, és még egyszer kérem: ne etessenek magnóról! Mert akkor otthon a reklámújságból kivágom, beküldöm, esetleg meg is nyerem a Steve Taylor-kazettát, és még talán élvezem is. De csak háttérzeneként...
Joe
Fotó: Németh Péter