Úgy látszik, Malcolm Bilson koncertjei rendre így kezdődnek: megjelenik egy nagyon szerény, mosolygós férfi fekete ingben a mellkasán összetett kezekkel, meghajol és magyarul bejelent valamit. Most éppen azt, hogy be kell állítani a jelen levő rádió számára a felvételi szintet, úgyhogy ő most játszik valamit. És mire felébrednénk, már játszik is, persze úgy, ahogyan nem sokan, mert anyanyelve a fortepiano és a régi zene. Schubert ül a zongoránál és mesél tovább, talán ott folytatva, ahol Fertődön négy napja épp abbahagyta.
Tele ötlettel, valami megfoghatatlan billentéssel, technikával. Most értem meg csak igazán, hogy miért is irigylik a vonósok a billentyűsöket, mert "ha az odaüt, nem szólalhat meg más". Dehogynem! Minden más is megszólalhat és egészen másképp! Hatalmas taps és a mosolygó fekete-inges embert máris mindenki a szívébe zárta.
Négykezes következik, a felső "két kéz" Komlós Kataliné, az alsó kettő Bilsoné. A kamarazene magasiskolája, amikor a másik jelenléte már nem feszélyezi a játszót, hiszen annyira egyet akarnak. Szűnni nem akaró taps.
Zádori Mária , illetve Zádori Mária Bilsonnal; mert ezeknél a nagyszerűen, a lehető legőszintébb érzelemmel és az egyéniséghez képest lehető legkisebb gesztusokkal előadott Schubert-daloknál a kíséret fontos, teljes jogú partner. Kezdeményez, megerősít, átvezet, kihangsúlyoz, egyszóval nem független, de önálló életet él. És a technikai váltás a kristálytiszta szoprán alatt már hangulatot is vált. A dal is fordul, új sor következik. Különösen szép az Erlafsee. Csend van a teremben, a víz ott csobog a lábainknál és körülvesznek a csodálatos hegyek.