|
Soproni Ünnepi Hetek |
|
Hol a legkeskenyebb a
Csatorna?
Mármint a CSATORNA! Amit az angolok olyan előszeretettel sajátítanak
ki, mintha csak egy partja lenne, és a túlsó felén csupán a nagy
semmi. Földrajzi tanulmányai alapján az ember úgy gondolná, hogy a
"Csatorna" talán Calais és Dover között a legkeskenyebb, ahol a kompok
járnak, és ahol az alagutat is építették.
Pedig ma este sok minden megkérdőjeleződött bennem, többek között ez
is. Hiszen Hollandia légvonalban - azt hinnénk -, jóval távolabb van.
Hogy honnan jut eszembe a földrajz, amikor a mai penzum a
Collegium Vocale concertje a Régi Zenei Napok
koncertsorozatában?
Majdnem pontosan egy éve írtam egy rövid recenziót ugyanezen
ünnepségsorozat kapcsán, amikor egy nagyon szerény, de éterien tiszta,
tartalommal teli, és stílusban hiteles magyar szkólát és egy híres
angol, fantasztikusan hangzó énekkart hasonlítottam össze, s magamban
- no meg írásomban is - az előbbi javára döntöttem.
Június 25-én este 8 órakor Philippe Herreweghe vezényletével
egy
nagyszerű koncertkórust hallottunk a Szent Mihály templomban.
Rendkívül jó hanganyag, kiegyensúlyozott, telített hangzás, amit a
kísérő continuo és a női szólamokba besegítő kiváló (kontra)tenorok
csak fokoztak. Jól érthető szövegmondás, egészen kivételes
ének-technikai tudás, a relatíve kis létszám mellett is két kórussá
oszthatóság mind-mind az együttes sajátja. Nem hiába kapta meg az
1971-ben alakított kórus vezetőjével, egyben alapítótójával együtt a
"Flandria Kulturális Nagykövete" címet.
A hatás fokozásához tegyük hozzá a Szent Mihály templom csodálatos
akusztikáját, és a padokat csaknem megtöltő vendégsereget, akik
többnyire fiatalok (és sajnos, többségükben nem soproniak) voltak.
J.Michael Bach műveivel kezdődött a koncert. Nem szakember
lévén elfogadtam a gyakori tempóváltásokat, tudván apa és utódai
különbözőségéről, és az utóbbiak klasszicizmust előkészítő szerepéről.
Azonban még így is nehezen fogadta be a fülem a romantikus jellegű
túlzásokat, elhaló, érzelmes hangokat, különösen, miután a nagybácsi,
J.Christoph Bach műveinél sem "ugrott vissza" másfél
nemzedéket az előadásmód, de amikor J.S. Bach 3/4-eiből is
menüettet csinált a holland kórus, kicsit gyanússá vált a dolog.
Igen, jól gondolják kedves olvasóim, ez ugyanaz a stílus volt, amit
olyan nehezen fogadtam el egy éve az angol elit kórustól, és most is
gyanakvóvá tett evvel a Bach-interpretációval szemben. Itt egy másik,
populáris, ha úgy tetszik reinkarnált, más időbe és Itáliába áttett
Bach műveit hallottuk. Apja megelőzte milánói fiát. Teljes történelmi
kavalkád! Heinrich Schütz is elvándorolt helyben és időben, s
sem nála, sem Bachnál nem szerves építkezést, hanem valamiféle apró
tornyoktól teletűzdelt fennsíkot láttunk magunk előtt. Bujócska-hely a
javából! (Alig voltak pianók és egy-egy igazi forténál bizony torzult
az egyébkén nagyon szép, mély tónusú szoprán is.) Meglehetősen szűk,
de változatos dinamikában, gyönyörűen és kristálytisztán muzsikált ez
a kórus.
A záró J.S.Bach mű fúga részénél mindannyiunk szerencséje volt, hogy a
bonyolult és technikailag nagyon nehéz szólamvezetésű mű előadása
lekötötte annyira az énekeseket, hogy egyéb "variációra" már nem
nagyon gondolhattak, így talán ez sikeredett a legautentikusabbra.
Nyilvánvaló, hogy napjainkban egy kicsit furcsa iskola szelei lengenek
a Csatorna két partján, amelyek nem mindig a régi zene autentikus
előadását szorgalmazók vitorláit dagasztják. Ebbe beletartozik a latin
nyelv olaszos kiejtése, mert úgy "zeneibb", noha hang szerint úgy
értelme már nincs is. S beletartozik olyan vitatható stíluselemek
bevitele az előadásba, mely a hangzáson, az "elevenségen", a
népszerűségen talán javít, de eredeti jelenléte legalább is kérdéses a
zeneszerző saját korában.
A felvetett kérdésekre nem tisztünk választ adni. A megválaszolatlan
kérdés azonban áskál bennem, mert nem tudok megfelelni a magamnak
feltett kérdésre: kiknek a műveit hallottam én, Odüsszeusz, ezen a
szirénhangú koncerten?
- DI -
| | |
