Ördögi gondolatok a pokolról

Noha egy ízben már ismertettük az ellentmondásos vitákat, amiket II. János Pál pápa enciklika-értékû elvi nyilatkozata váltott ki világszerte, a túlvilág - és fõleg a pokol - mibenlétét illetõen, ám a kedélyek azóta sem csillapodtak. Egyre többen teszik le az obulust véleményük mellé, a pápa mellé állva, vagy nézeteit megellenezve.

Mi a pápai megfogalmazás lényege? Nem kevesebb, mint az, hogy a mennyország és a pokol fogalmai nem
konkrét, topográfiailag meghatározható helyre, hanem az örök életû lélek állapotára utalnak, ami a földön eltöltött élet utáni „megmérettetés" eredményeként az isteni környezethez való örökös csatlakozást, vagy az abból való jóvátehetetlen kitaszítottságot jelenti. Ebben a metafizikai értelemben sokkal végzetesebb szeparálódásban a kénköves gyehenna tüzére utaló teátrális ijesztgetés nemcsak gyerekes és mint olyan elvetendõ, de világos az is, hogy a büntetés örökkévalóságának felismerése egy állapotában intakt lélek számára ugyanannyira borzalmas, mint a földi börtönök életfogytiglan sötét zárkára ítéltjeinek, akiknek szinte mindegyike inkább az azonnali halált választaná, mint az örökkévaló egyedüllét reménytelenségét.

A legújabb „pollok" arra mutatnak, hogy az emberiség 64%-a hisz a pokol valamilyen fajtájának létezésében, 25%-a elveti és 9%-a bizonytalan. Érdekes, hogy a pápasághoz közel álló jezsuita körök maradéktalanul alátámasztják a pokol status-jellegének filozófiáját. Az ellenkezés protestáns forrásokból ered.

R. Albert Mohler, a Louisville-i Déli Baptista Theológiai Szeminárium elnöke azt mondja, hogy „az Írások világosan beszélnek a pokolról mint fizikai értelemben létezõ helyrõl, ahol a tüzes kín figyelmeztet bennünket arra, hogy félnünk kell." Professzor Douglas Groothuis, a denveri evangéliumi Szemináriumból arra int, hogy a megátalkodott bûnös számára az Istentõl való elválasztódás csak annyit jelent, mint a visszaszerzett szabadság egy parancsolgató házastárstól, vagy szülõtõl... Minek félni az ilyesmitõl?

Bármennyire is tetszetõs az effajta filozófia, a gondolatmenet a legfontosabb elemet mellõzi: a formális logikát! Figyeljük meg: akik a pokoltól való félelem bûnöktõl visszatartó hatására apellálnak, azok - egyház ide meg amoda - nem törõdnek azzal, hogy a kénköves kátránykatlanokról szóló dantei víziók
igazak-e, hanem csak a kézben tartható gyeplõkkel törõdnek. Elv: a cél szentesíti az eszközt. Igen ám, csakhogy az egyházi dogmatika nem afféle politikai halászgatás, és ha bármilyen ponton támadható a hit által proklamált felépítmény, annak az egyháznak semmiféle jövõje sincs a hívek tömegeinek megnyerése terén.

A pápát különleges elismerés és tisztelet illeti, hogy a bennünket körülvevõ világot szabályozó tudományos elveket a keresztény hit hagyományaival és dogmáival integrálni tudja. A szétszórtan apróbb, töredékes és magukat keresztényeknek vagy keresztyéneknek valló szekták között még mindig akadnak, amelyek - fõleg az Újvilágban - egyetemi szinten tagadják az evolúció, azaz természetes fejlõdés történetét, és csökönyösen ragaszkodnak a bibliai teremtésmonda szószerinti értelmezéséhez. Pedig nincsen abban semmi ellentmondás, hogy a Jézus, majd Josephus Flavius korában élõ egyszerû hithirdetõk és apostolok az akkori, civilizatív vonatkozásban kezdetleges elmékhez olyan nyelven szóltak, ami akkor érthetõ volt és a skolasztikus ismeretek maximumára támaszkodott, ma viszont az évszázadok alatt feltárt összefüggésekkel nem cáfoljuk, hanem ellenkezõleg alátámasztjuk a Genezis korszakos történetét. 
Hogy a pokol milyen, azt az odautaltak saját tapasztalataik árán tudják majd meg - és most egy abszurdumnak bélyegezhetõ, paradoxonként használt példával hökkentem meg az olvasót: „ Feltéve (de persze meg nem engedve...), ha kiderülne, hogy a pokol kellemes és csendes hely, ahol tavaszi szellõk járnak és jégbe hûtött söröket szolgálnak fel szemrevaló leányzók. Ha az IGAZSÁG ez lenne, akkor sem lenne erkölcsi joga egyetlen felekezetnek sem kénköves gyehennával ijesztgetni a híveket csak azért, hogy a báránykák ne fussanak szerteszét a karámból. Ez amolyan intézményesített balekfogás, ami a középkori papi hierarchia életben tartásához tán szükséges lehetett, de ma több kárt okoz az egyházaknak, mint hasznot. " 

Pagony Lajos