CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. december 27., pĂ©ntek, János napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

A más szemével  

Változatok egy Bach fugára

Változatok egy Bach fúgára
Biztosra veszem, hogy olvasóim között csak néhány akad, akinek valami közvetlen köze van a zenéhez, s egyeseket untatna is, ha lapunk hasábjain holmi fecsegő zeneesztétikáról papolnánk. Az ilyesmit - bár kora gyermekkoromban eljegyeztem magamat a zenével, mely sorsom, sőt gyakran végzetem lett - én sem szeretem és elvem: a zenét hallgatni, esetleg játszani kell ha valaki tudja, de szavakkal meg se próbáljuk rögzíteni, mert úgyis kicsúszik az ABC korlátai közül.
De abban talán botfülű olvasóim is egyetértenek velem (a botfül még nem tragédia, a botlába annál inkább, mert kizárja a lehetőségét, hogy focival jó pénzt kereshessünk...), hogy a zene személyes ügy, jelentés, mely szavak nélkül is különböző dolgokat sugdos a fülünkbe, s a legképtelenebb akciókra csábít. Van zene, amely a barokk katedrálisok ornamentikáját idézi fel bennünk, van amely azt harsogja, hogy „ I am a sex machine" Van amely a párás hajnalokon mezőre baktató tehéncsordák vonulását, van mely királyok eljövetelét ihleti lelkünkben, van mely búsit, van mely felvidít.
A zene hatása alól még az úgynevezett botrfülüek sem vonhatják ki magukat. A harctéren felharsanó trombitaszó nem kérdi Kis Istvántól: „Testvér, tudod-e milyen dur-ban vagy mollban vagyok írva?" Kevesen törődnek azzal is, hogy a K und K hadseregben használt, oly primitívnek tűnő és mégis elemi erejű menetelő trombita dalocskát maga Joseph Haydn írta, amikor épen nem egy terjedelmes zongora szonátához volt ihlete. A búslakodó cigányzenére még az is elkámpicsorodik, aki pár perc múlva éktelenül hamisan danolni kezdi, hogy „volt nekem egy fehérszárnyú, bóbitás galambom" és asztaltársai menekülnek a közeléből. A jobb sorsra érdemes, tragikusan elpusztult Földi Mihály 1941-ben írt egy újság cikket a zene mágikus erejéről, de szavait megismételni szalmacséplés lenne.
A következőkben egy Bach fugáról szeretnék elmondani egyet s mást. C mollban íródott, a Wohltemperiertes Klavier első kötetének egyik darabja, Bach János írta, úgyis mint Sebestyén, ami azért fontos, mert terjedelmes rokonsága, így az úgynevezett János Keresztély is produkált jópár fugát, de közülük egyik sem érte el a fúgákat futószalagon termelő Sebestyén műveinek hírnevét. Mondják, hogy neki elég volt lehajolnia, hogy kibomlott cipőfűzőjét megkösse, közben már komponált is egy új fugát. Zsebe tele volt olvashatatlan kézírásától hemzsegő scheisszetlikkel, hogy majdan az utókor zeneműkiadóinak legyen min töprengenie.
Ennek a fugának van egy melankólikus főtémája, aki ismeri úgyis érti miért, aki nem, annak felesleges rá időt fecsérelni. Ez a téma meglapul a Schirmer & Co. Által New Yorkban, illetve az Edition Schott áltak Leipzigben, illetve a Magyar Zeneműkiadó által Budaoesten, illetve e Yokohámában kiadott...szóval a Fúgakötetekben, amelyek szépen, tisztán szedve, újjárendezve, nyomdafesték szagúan tárolják azokat a hieroglifákat, amik csak az avatott kéz nyomán kelnek életre.
Körülbelül egy hetet áldoztam rá, amíg sikerült lábra állítanom, azaz beidegezni az ujjaimba. A kottát a Giant musicnál vettem, körülöttem a teenagerek rockzenét hallgattak s az eladó nagyot nézett, amikor becsomagolta: „nicsak, valaki Bachot vásárol"...De a Giant music azért Giant mert ott Johny Cash mögött, Elvis Presley árnyékában, a Rolling Stonek alatt, még Bachnak is helye van.
Ma reggel mialatt a fugát gyakoroltam nejem a televíziót bömböltette, arról értesültem, a huszonhatodik és huszonhetedik taktus között, hogy újra meggyilkoltak egy üzletvezetőt a szupermarketben. A 35. Taktusnál 9 százalékos adóalap növelésről hallottam. „ Ejnye - zsörtölődtem, amikor kelletlen ujjaim egy bizonyos passzázsnál újra meg újra elakadtak - a supreme courtnak nem kéne tán olyan nyomasztó itéleteket hoznia..."Amikor megtudtam, hogy Bush és Gore holtversenyes, egy egész sort kellett újra kezdenem.
Végre odáig jutottam, hogy elejétől végéig eljátszottam, s ekkor megcsapta az orromat a Scitovszky utca hársfáinak illata, amíg Bandi ablaka alatt topogtam rövid matróznadrágomban, s hallgattam ahogy gyakorol. A nógrádi kisváros porát alig verték fel még akkortájt az autók, a pénzügyőrség körül diáklányok korzóztak és odaadtan volna ezt a fugát akkor érte, ha megfoghattam volna Edith mellét. Bandi később elment a háboruba, amerikai fogságba esett, ott bárzongorista lett. Amikor hazatért sokáig tartott, míg ujjait újra a Fuga rendjére késztette s rövidke, fekete zongoráján újra a naga pompájában perdgett nyúlfarknyi léte végéhez a vagy ötven taktusnyi művecske. S az évek „múltak mint a percek"...Öccse közben agydaganatban elhalt és most már tudom, hogy Edith is halott azóta, elvitte a rák negyvenévesen.
Egyszer Bombayban bementem egy sörre a Taj Mahal szálló szalonjába. A nehéz, trópusi nedvességtől terhes levegőt lustán kotorták a ventillátorok. A világ mindenfajta népsége ott nyüzsgött a bárpult körül s a sarokban kopott zongoránál magányos öregúr játszadozott: a Fugát játszotta, nem olyan jól mint Bandi, ezt úgysem tudtam volna bebizonyítani senkinek mert a hangok baja az, hogy elröppennek s nem térnek vissza az elmozduló idő kerekébe kapaszkodva, soha.
Egy másik alkalommal Rio de Janeiroban a Corcovadot fényképeztük volna, ha ránk nem telepszik a riói hegyek körül lappangó, fránya köd, ami mindent elnyel. Tarka inges, szalmakalapos fickó baktatott lefelé, lógó orral a lépcsőkön, súlyos kameráit a vállára verve. Ott álltunk vagy harmincan a betonba öntött, lenyügöző giccs lábánál, a fejébe vezető lift nem működött és hetek múltán azon dühöngtem, hogy a kékes pára összes fényképeimet amiket azon a délutánon kattintgattam - elfusizta.
Ekkor az ipse halkan fütyürészni kezdett. Megkövültem. A Fugát fütyülte.
Nem tudtam ellentállni, viszonoztam a fütyülést, befejezve a megkezdett témát, ekkor rám pillantott egy percre, cinkosan, mint egyik titkos ügynök a másikra, majd örökre kilépett az életemből.
Volt a hajón egy kaliforniai atomfizikus, állítólag az Újvilág legragyogóbb elméinek egyike, akinek látóideg sorvadása volt és már csak hetek kérdése volt, mikorra vakul meg teljesen. Délutánonként kettesben üldögéltünk a néptelen bárban, én gyakoroltam, ő hallgatott. Mindig Bachot akart hallani, s maga Bach termékenysége se futotta volna, hogy ne bocsátkozzék ismétlésekbe, ha neki kellett volna barátunkat szórakoztatnia. Mindent eljátszottam neki amit tudtam Bachtól, s utána azok következtek, amiket nem tudtam, csak rögtönöztem.
Eszembe jutott a Fuga . Rámemelte a szemét aminek kék ege mögött egy kihunyó világ lappangott és elmosolyodott:
- Köszönöm! - ez a kedvencem. Ez a fuga az enyém. Talán én írtam valahol, egy másik szférában.
-Az enyém! - akartam védekezni, de idejében rádöbbentem milyen brutális lenne ez. Attól kezdve fájt minden hangja amit leütöttem a zongorán belőle mert úgy éreztem, most végérvényesen ellopják tőlem, vagy még inkább: magam adom oda egy elmenőnek, azt ami magamnak is a legkedvesebb...
Attól kezdve nem akartam hallani többé a Fugát s azt hittem nem is hallom többé soha.
Hat év telt el, a Bermudákon játszottam s egy angol zongorista barátom hívott meg vacsorára. Gyanúm, hogy inkább hivalkodni akart viktoriánus mansionjával amit egyedül bérelt, csak liverpooli barátnője látogatta meg néha, s én csak titkolt ellenségességgel bámultam a komor falakat amelyek közönyös, üveges tekintettel bámultak le az alattunk hömpölygő óceánra, és kedvetlenül kanalaztam a hideg gyümölcs levest.
Barátom, hogy felvidítson a kazettái között kotorászott.
-Szereted Bachot?
A vállamat vonogattam. Hittem: az is jobb lesz mint a körülvevő, archaikus, ordító csend! Jim elindította a magnetofont...
...és ekkor benépesült a szoba. Azon nyomban, amint a billentyűket morzsolgató kéz megkezdte menekülését a Fuga szólamainak útvesztőin át a tucatnyi szívdobbanás-közeli vég felé, Bandi, és a repeső blúzos Edith, az olajos arcélű, ősz indus zongoramester, a szalmakalapos fotográfus, az atomfizikus és a Corcovado körül álldogállók ottermettek mind, s körülöttem a szőnyegen kuporodva, arcukon nem kívülről sugárzott fények ragyogásával figyeltek velem együtt a távoli szóra, amely áttört a mulandóság csonttá fagyott kriptájának falain és mindazokhoz szólt akikben valami örök.
Pagony Lajos



2000. november 09., csütörtök 00:00


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület