|
A más szemével |
|
Nem szeretem a Cisz Moll keringőt...
Lappangó árnyak,
melyek sosem tűnnek el az időben...
1972-ben végre
Amerikában landoltam a kora tavaszi hónapokban, és az egész nyarat a
világ akkori legnagyobb luxushajóinak egyikén, a Rotterdamon töltöttem
első holland-amerikai szerződésem alatt, mint zongorista-orgonista.
Október elsején Európába visszarepülve Zürichben kötöttem ki, és
busszal zötyögtem át Bernbe, ahol a Casinoban volt két hónapos
szerződésem.
Nagyon tetszett a hely. A nem túl nagy bárt, amit egy francia
hölgy
igazgatott, Grace Kelly és Rainer herceg látogatta, a Casino
menedzsere
is francia volt. Szobatársam pedig egy regényes külsejű, igen
jó modorú chilei fiatalember, Julius Rojas lett, aki
sötét
körszakállával többnek látszott, mint valódi, 22 esztendős kora.
Julius
a Santiago de Chile-ben letartóztatott és a kommunisták által
kivégzett chilei igazságügy-miniszter unokaöccse volt. Esténként
gitározással és énekléssel tartotta fenn magát.
Délutánonként bekukkantottam a hallgatag falak közé,a süppedő
szőnyegek és selymesen suhogó függönyök díszében várakozó bárba, hogy
gyakoroljak. Egy ízben Juliust is ott találtam. Mialatt a zongorán
futamoztam, megkérdezte:
- Sohasem szoktad játszani Chopin cisz-moll keringőjét?
- Sohasem - mosolyogtam fanyarul, mert már akkor sem
szerettem, ha olyasmit kértek, amit nem tudtam... - aztán hozzátettem:
- Tudod mit? A te kedvedért megtanulom.
Elő is kapartam a kottáját, s másnap büszkén újságoltam neki,
hogy jöhet: eljátszom a keringőjét! Olyan boldog volt, amikor
hallgatta, mint egy kamasz gyerek...
November végén mindkettőnk szerződése egyszerre járt le. Nekem
Trierbe kellett mennem, Julius Amszterdamba utazott. Autót béreltünk,
és
Baselen keresztül elhagytuk Svájcot. Engem hamarosan lerakott a
rheinlandi Trierben, ahol a Hotel Porta Nigraban játszottam már aznap,
Julius pedig hajtott tovább Amszterdamba.
Megbeszéltük, hogy egy hét múlva, ha megtelepedtünk, hívni
fog,
ő ugyanis akkor még nem tudta, hol játszik majd.
Teltek a hetek, három is, négy is, Rojas nem hívott fel. Mi
lehet vele? Inkább rosszalóan, mint aggodalmaskodva hívtam fel
ügynökét, John Wardellt Amszterdamban.
- Hey John! Mi van Rojassal?... - kérdeztem.
Wardell hangja őszinte megdöbbenést sugárzott:
- Mr. Pagony! Ön nem tudja, hogy Julius Rojas meghalt?
Egy pillanatig úgy hallgattam, mint akit fejbevertek. Aztán
dadogva
kérdeztem a részleteket. Megtudtam, hogy Julius az utcán összeesett,
perforált vakbéllel rohantak vele a kórházba, de már túl későn. Egész
hasürege tele volt gennyel...
1973. október 19-én 53 napos Dél-Amerika körüli útra indultunk
az ssVeendammal. A Panama-csatornán átkelve, a Galapagos-sziget, majd
Peru következett, Iquiquevel és Callaoval... Lima is érdekes volt és
az azték korok reliquiái, de én akkor már türelmetlenül
vártam Chilére, Valparaisora, Antofagastara, mert nálam volt Julius
édesanyjának Santiago-beli lakcíme. Amikor mintegy egy héttel később
autóbusszal beutaztunk a kikötőből, egész úton szorongva néztem az
elsuhanó fákat, a vidáman zöld, egészségesen lüktető természetet,
a mozgalmas környezetet, ahol valaha Julius élt, futkározott és nem
ismerte
azt a becsukott könyvet, aminek lapjaira a végzet Amszterdamban írta
az utolsó szavakat.
Végre szemtől szemben álltam Julius anyjával. Még nem volt
idős, de
a déli fajtáknál nem szokatlan barázdáltság ült a megviselt arcon,
amelynek
homloka, szemöldökei, és tekintetének meleg sugara egészen fiát
idézték... Hangtalanul zokogni kezdtem, ő percekig megkövülten állt,
majd tökéletes francia kiejtéssel beszélni kezdett, inkább tényként,
mint
kérdés gyanánt artikulálva a végzetes szavakat:
- Il est mort!...
Nem tudtam szólni, ő beszélt, elmondta, hogy már egy éve nem
kapott levelet tőle, de nem nyugtalankodott, mert tudta, hogy a
kommunisták figyelik őt is, levelezését is, és azt gondolta, Julius
nem akarja vizsgálatoknak, kellemetlenkedésnek kitenni az anyját...
Én
nem feleltem... Ő meg újra és újra csak azt ismételgette: "Il est
mort!... Il est mort!..." Igen... Halott.
Azóta is sokan és sokszor kérik, hogy játsszam el a cisz-moll
keringőt. Kedv nélkül, szobor arccal teszem, s közben látom Őt,
szakállas
arcát, a berni őszi délutánon besütő sápadt nap fényében, amint
figyeli
ujjaimat, a Chopin-misztérium évszázaddal elkésett felidézésében...
Pagony Lajos
1999. augusztus 15., vasárnap 00:00
|
|
|
