"Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! énekeljünk kellemesebb, örömteljesebb dalt." - szólít Schiller Örömódája. E szavakat évszázadokkal ezelőtt írta le a német költő, de a ma embere is így kiálthat a napi zűrzavar közepette. Zajos világban élünk, de szükségünk van az "örömteljesebb" hangokra. S ritkán van alkalmunk ilyet hallani.
Ebben az értelemben különleges esemény volt Sopronban 1998. május 13-án este a Magyar Művelődés Házában. A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar és a Magyar Állami Énekkar előadásában hangzott fel Beethoven IX. szimfóniája. Az est szólistái: Felber Gabriella - szoprán, Wiedemann Bernadett - alt, Wendler Attila - tenor és Rácz István - basszus. Cristian Florea, román származású spanyol karmester vezényelt.

A IX. szimfóniáról nehéz bármit is írni, hiszen a zene magáért beszél, a dallamok ismerősen csengenek a zenebarátok fülében, s az Örömóda dallamát még az is el tudja fütyülni, aki egyébként botfülűnek tartja magát. Ki gondolná, hogy ezt az egyszerű dallamot Beethoven évtizedeken át kereste? Már 23 éves korában, bonni tartózkodása alatt megismerte Friedrich Schiller An die Freude (Az örömhöz) című költeményét, s annyira megragadta, hogy elhatározta, megkeresi a DALLAM-ot. Húsz év múlva, utolsó szimfóniájának utolsó tételében, halála előtt néhány évvel valósította meg régi álmát. A bemutató előadást a már teljesen süket zeneszerző maga "vezényelte", s a valódi karmester a háttérből ütötte a taktust. Ennek ellenére óriási sikert aratott a mű.
A közönség először nem értette, mit keresnek énekesek és a kórus a színpadon, hiszen a korabeli szokás szerint a szimfónia egy négy tételes zenekari mű, a tételek sorrendje szigorúan meghatározott: általában gyors első tétel lassú bevezetővel, dalszerű lassú tétel, menüett, illetve később scherzo, majd egy lendületes zárótétel (finálé). A különc természetű zeneszerzőnél a két középső tétel felcserélése már nem okozott nagyobb megrázkódtatást, az emberi hangok megszólalása a szimfóniában azonban megdöbbentő erővel hatott. S így hat ma is, valahányszor felhangzik a IX. szimfónia a koncerttermekben.
A soproni előadáson is megszületett ez az élmény. Ritkán hallhatunk ilyen monumentális művet élő előadásban. A közreműködő művészek megküzdöttek a darabért: nemcsak az aznap esti nagy hőség, hanem a szűkös hely is nehezítette munkájukat. Talán a nagy meleg miatt nem sikerült tökéletesen megoldaniuk a fúvósoknak a harmadik tétel szólóállásait? Vajon mi lehetett az oka, hogy bizonyos kényesebb állásokban a zenészek néha egyedi tempókat választottak? Az akusztika hiányosságainak rovására írhatjuk, hogy a dinamikai különbségek nem mindig voltak eléggé markánsan elkülöníthetőek? Ezekre a kérdésekre a koncert minden egyes hallgatója más és más választ adhatna, s lehet, hogy csak a "vájtfülű" szakembert zavarták ezek az "apróságok". Az előadás során egyre inkább érzékelhető volt a zenészek és a közönség kifáradása, praktikus lett volna egy rövid szünetet beiktatni a negyedik tétel előtt. Természetesen nincs olyan hangverseny, melyben ne találhatnánk hibát, hisz a stúdiókban gondosan bekevert CD-k a "tökéletes" előadáshoz szoktatnak -, de ott a zenei élmény elmarad. Ezért mindenképpen nagy dolognak tartom a IX. szimfónia előadását itt, Sopronban. A koncertnek voltak olyan megkapó pillanatai, melyekért érdemes még a huszadik század végén is zenével foglalkozni, hangversenyt adni, s hangversenyt hallgatni: az első tétel sokat ígérő piano kezdete, a második tétel kiváló tempóválasztása és karaktere, s a fináléban a csellószólam szólója, ahogy "rátalált" az elveszett dallamra.
Kár, hogy Sopronban, 1998-ban ez csak félházat vonzott...
Benyovszky Imre
Fotó: Németh Péter