Hiányos a műveltségem, különös tekintettel a diszkózenére

Illusztráció: D. Hoffer E.

Hiányos a műveltségem, különös tekintettel a diszkózenére. Évente egyszer azért a műfaj slágerlista szerinti első negyven számát mégis kívülről fújom.
No, jó, többnyire a refrént. Az üdülőnkkel szemközti diszkó este tíztől reggel hatig dübörgi ezeket. Nagy szerencsénk, hogy hangereje elnyomja a szomszédos étterem tangóharmonikását és a túloldali bár zongorájának akkordjait. Azok a hangfoszlányokból ítélve mégsincsenek a slágerlista élén. Szóval úgy nagyjából ismerem a diszkózenét. Azt már nem állíthatom, hogy szeretem is. Persze, gondolják sokan, az én koromban… Pedig voltam én is diszkóban. Kétszer. Először tizenvalahány évesen. Nem mostanában volt.
Egyszerűnek látszó nyelvtani analógia - bibliotheque-discotheque - alapján azt hittem, hogy a diszkó az egy olyan hely, ahol plafonig érő fekete bakelit lemezektől roskadó polcokról kell kiválasztani a meghallgatásra (eleve szimfonikus zenére gondoltam) szántat. Némi tanácstalanság akkor kerített hatalmába, amikor a kiválasztott zeneszám meghallgatásának módjáról kezdtem el gondolkozni, illetve, voltak olyan információim, hogy ott talán táncolnak is. Lehet, hogy nem csak szimfonikus zenét lehet ott hallgatni?
Legjobb barátnőmmel elmentünk, úgymond könyvtárba, és besurrantunk a város egyetlen diszkójába. Zene, füst, por, lökdösődő büdös tömeg.

Másodszor egyetemista koromban az év szenzációjának kikiáltott videodiszkóba vitt el az éppen soros barátom. Ez sem mostanság volt. Az apró különbségeket leszámítva minden ugyanolyan volt: a jóval több decibel a verbális kommunikáció semmilyen módját sem tette lehetővé, a sztroboszkóp fizikalaboron kívüli gyakorlati alkalmazása a metakommunikációs lehetőségeket szüntette meg, és az egész attól volt szenzációsan video, hogy egy - nyilván akkor még ritkaságszámba menő - videolejátszón klippek mentek. Én juice-t ittam, a fiú vizet, mert mint utólag kiderült, a fél havi ösztöndíját adta szegény a feketén megszerzett belépőkért.

Nos, ezek után a diszkó, mint olyan, teljesen kiesett az érdeklődési körömből.
A legutóbb diszkó- és egyéb hangzásilag azzal egyivású zenébe csomagolt evangélizációnak voltam szem- és fültanúja. Jézus mindenben és mindenhol jelen van, még a diszkózenében is, tehát létezik egy réteg, akihez így juttatható el a Szentírás. Ez az elv. Vajon tényleg eljut-e? Sokkal inkább az arctalan tömeggé formálódás jelensége nyomta rá bélyegét a rendezvényre. A zene felszabadító hatása ez esetben az érzékekre hatott, és úgy általában ritmikus vonaglásokra késztetett. Boldogságérzetet adott ugyan annak, aki a táncot, a ritmust szereti. Sokan vannak ilyenek, és lám, így mind közel kerülnek Jézushoz is, amennyiben tényleg ez a cél. Vajon Jézushoz kerülnek-e közelebb - kérdezem megint? Pillanatnyi, instant boldogság, instant üdvösség.
Barth Károly (nem DJ) Mozart zenéjét (nincs a slágerlistán) elemezve, annak teológiájáról szólva a sötétből a világosság felé tartó folyamatát említi. A diszkózene egy helyben topog, dobog, ráz. Felszabadít? Elkábít.

A keresztény élet nem önfeledt, eksztázisig kimerítő diszkó. Néha hosszas csönd - nem mindig a legóhajtottabb társaság - is következik, amely esetleg megszólal és szembesít önmagunkkal, vagy a nagy semmivel, ami körülöttünk van. A diszkózene lehet, hogy Jézusról szól, de a csöndben ő maga szólal(na) meg.

A szórakozás és a munka - hasadt kultúránk sugallta - szembeállításuk ellenére egyformán örömet okozó kellene, hogy legyen, amennyiben a teremtés résztvevőiként tesszük a dolgunkat. A keresztény öröm ilyenformán lényegileg más, akár a diszkóban is. Mert esetleg a "mindenkor örüljetek" parancs talán mégsem a folyamatosan felfokozott eksztázist jelenti, nem egy entuziasztikus (nyilván pillanatnyi) állapotba való menekülést, hanem azt az örömöt, amely a jó szórakozással ellentétben határtalan, és amelyet örökre kapunk.

Ezt a gondolatot nem a heti slágerlista első negyven vezető számából vettem. Mert azért csak kíváncsi voltam, hogy az a héten hogy alakult…

Szöveg Tóth Éva