Krisztus nyilvánosság-klubja

Jn 3.14-21 Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

Különösen a rendszerváltozás idején került "közforgalomba" a nyilvánosság kifejezés. Próbáltunk, próbáltak élni vele, még klub is alakult ezzel a névvel, aztán valahogyan alábbhagyott a dolog, mert kiderült, a legtöbb embernek van takargatnivalója. A tagoknak is és a nem tagoknak is. Pedig a nyilvánosság, az olyan élet, melyet a nyilvánosságra lehet vinni, melyet valaki a világosságra mer(!) vinni, eszköz a többiek számára. Az már csak "hab a tortán", hogy a világosságra vítt "foltos" élet is lehet hasznos, lehet tanúságtétel. A kereszt takaratlansága, a felemelt kereszt (Krisztusé és a sajátunk) a legeklatánsabb példája a világosságra vitt eszköznek, a világosságra vihető lehetőségnek. Nem verekedni kell vele, nem másokat bunkózni vele - nem erre való egyik sem -, hanem arra, hogy felemeltessen, és legyen egyáltalán lehetőség felnézni rá.
Halvány és sokszor nagyon rosszul sikerülő próbálkozások történnek nálunk és a világ fejlettebb demokráciáiban is a nyilvánosság erejének kihasználására. Nem mindig sikerül, és ha sikerül is, nem nagyon értik az emberek, és minden hallható ellenvélemény nélkül gúny tárgyává teszik.
Tény, nem könnyű a világosságot elviselni. Mennél nagyobb a nyilvánosság, mennél betakarhatatlanabb a szenny, annál kellemetlenebb a dolog. A kereszténység a nyilvános gyónások idején aligha viselkedhetett így, vagy talán éppen a megbocsátás hiányosságai vezettek el a gyónások mai formáihoz? Ki tudná ezt ma már megmondani? Nem különös, hogy a pápa a bocsánatkérés egy fajtájával visszatért a nyilvánossághoz, az igazság birtoklásának biztos tudatában, vállalva még a meg nem értés kockázatát is ?
Van egy nagyszerű mondás, melynek egyszerűségét csak kifejezésbeli telitalálat volta múlja felül: "Ki mivel vesződik, avval kenődik." Ez a "kenődés" az - akár pozitív, akár negatív értelemben használjuk -, ami a világosságon látható.
Ha csak a közélet számtalan anomáliájára gondolunk, már akkor előttünk áll jelenlegi állapotunk. Keresztény országépítés keresztények nélkül nehéz, sőt lehetetlen. Ha nincs magja a nyilvánosságnak, ha szüksége és becsülete sincs a bűnbánatnak, akkor nem nézünk fényes jövő elé, és magunk is egy eszközzel szegényebbek leszünk önmagunk nevelésében.

-DI -