A halál értéke

Grafika: D.Hoffer E.
Nagypénteknek inkább csendje van, mint üzenete. Pontosabban: ebben a csöndben van az üzenet, aminek a közös számára való kibontásával annyian vesződtek már. Az egész Krisztus-tan teljessége benne van a napban, és a titkokról, azok részleteiről csak egy-egy pillanatra lebben fel a fátyol.
Aki megfejteni véli a csendet, az beszél Krisztus elhagyatottságáról, Isten szenvedéséről és együtt-szenvedéséről, az emberek bűneiről, Jézus szeretetéről.
Minden hihetőnek is tűnik, amíg a következő emberrel a sarkon össze nem akadunk, fel nem forr az agyvizünk, és magunkban üvöltve nem kérdezzük az áprilisi égtől: mit lehet egy ilyenben szeretni? Akit pedig még ez sem győzött meg a titok létéről, az odahaza, a tükör előtt állva ismételje meg a kérdést!
Nagypénteken hidegek a templomok, hideg árad a katolikusok üres tabernákulumaiból, csak nagyszombat vigíliájának tűzszentelése visz majd meleget a hideg templomhajókba, hogy az exultet hangjaira, a húsvéti gyertya lángjára járjon át ismét mindenkit Isten melege. Csak pszichológia lenne? Nem hiszem!
Nagypénteken sírt látogatunk. A szentsírt, Jézus nyughelyét, melyet nem takar itt el semmiféle kő. A halál kikerülhetetlen gondolata sokáig kísér ott-létünkkor, befészkeli magát a legátadottabb pillanatokba is, és hosszan megmarad. A tanítványoknak legalább maradt a lepel: "látott és hitt". Ma pedig vitatkozunk, vizsgálódunk, s közben fogyunk. Itt is, általában is.
Elvesztettünk valamit. Nem találjuk a halálban azt, ami a halált megváltássá, a feláldozott életet értékké emelné. A "halálra", 30 ezüstre vagy valamivel többre pedig enélkül valóban botorság szülni: nem több, mint élő mankót váltani öreg korunkra.
A 2000. évben pedig illene arra gondolni, hogy az istenképűségre születés magába foglalja az istenképű, és ezért elmondhatatlan értékű halált is. Nagypénteken gondoljunk erre is, ha egyáltalán idáig eljutunk.

-DI -