Juhok a karámok között

Jn 10.11-18 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.”
Húsvét fényében ezek a mondatok immár egy retrográd értékelés részei. János apostol is utólag írta le a szavakat, azzal a felismeréssel, hogy a hasonlat a kereszthalálban vált teljessé, a szimbólum a keresztfa árnyékában nőtte ki magát. Vajon az egységre való törekvés szükséges volt-e már az apostol életében? Mennyire volt egységes a Jézus-ismeret és -értékelés az OIKUMENÉ, az akkor ismert lakott világ, a Római Birodalom területén?
Ma valahogyan úgy fogalmazunk, hogy egység Őbenne, és különbség a Benne való létezésben. A kereszténység, mely inkulturálta a világ minden részét, ahol megfordult, és éppen ezáltal is partikularizálódott, ma már úgy gondolja, hogy nem is lehet olyan külsődleges egységet megteremteni, mint ami még nem is olyan régen szemünk előtt lebegett.
Ezért fontos, hogy a Jó Pásztorban való egység a lényegi egységet valósítsa meg, miután annyi és olyan szégyenletes kudarc van már mögöttünk szakadások és a nyilvános szakadástól oly kevéssé különböző egyéni szembenállás formájában. És az első nem az, amire legtöbben gondolunk, hanem maga a zsidó néptől való elszakadás. Ezt követte a többi, az első ezrdfordulót követő, majd a reformáció, melyek minden jelenlegi egyetértés és hurrá-hangulat mellett is az egyén értetlenségébe beivódott konzervatizmus miatt sokkal fájdalmasabban korrigálható, mintsem megelőzhető lett volna talán.
Ha pedig azt hinnénk, hogy a mai evangéliumi részlet szereplői csak az egyszeri és csak a volt alkalmakra adaptálhatók, akkor tévedünk a legjobban. Lehetünk mi is farkasok, előfordulhatnak közöttünk szép számmal béresek, míg a juhok többsége csendesen vagy bégetve, puliktól terelgetve vándorol karámtól karámig attól függően, hol szól szebben a csengő. (Cuius regio...) Hogy néha belőlük egy-egy a pásztor alakjára növi ki magát, az a többség számára nem látszik követendő példának. Pedig ami lényeges, az a Pásztor felismerése -, és ezt mára belátták az ezzel foglalkozók.
Farkasok, béresek és juhok között élünk. Ismerjük-e egymást és ismerjük-e az átadott ismeret birtokában a Pásztort, hogy a karámok határain túl is egymásra, egymásban pedig a Pásztorra találjunk?

-DI -