Terelőúton az Úr, a város és mi is, sokan

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Mk 14.12-16, 22-26 A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! - mondta. - Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontattatik. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.
Tagadhatatlanul nehéz helyzet, hiszen egy általános érdeklődés-csökkenést is figyelembe véve úgy néz ki, hogy az Úr testének valós jelenlétét hirdetve a katolikusok "győznek" az emlékezők felett. Egyre több a valós testre vágyó a testvéregyházakban és ennek ökumenikus gyakorlata külföldön katolikus részről engedékenyebbnek tűnik, mint itthon. Nem mintha sok hivatalos egyházfi nem csinálna abból a nyilvánosság előtt skandalumot, ha megtudná, hogy az emlékezés és meg nem sértés jegyében katolikus papok úrvacsoráznak a testvéregyházakban. Könnyű nekik, az átváltoztatás szövege mindenhol érvényes.
Magam egy rokonságbeli temetésen döbbentem meg, amikor a gyászmisén a református, közvetlen külföldi hozzátartozót a fiatal katolikus pap kitagadta az áldoztathatók közül. Ő egyébként két országgal nyugatabbra nyugodt szívvel és lélekkel áldozik a katolikus misén, ahová feleségét elkíséri. (Áldott, jó ember. Hihetetlen vallomást olvastam tőle nem sokkal ezután.)
Gyermekkorom emlékei után néhány éve ismét "oltárok" épülnek az évszázados körmeneti út mentén, gyerekek élvezik a sziromhintés "felelősségteljes", burogatós, nyári feladatát, mögöttük rezesbanda, amögött szédeleg a pap - rendszerint ez az ünnep a legmelegebb nyári nap - kapaszkodva a baldachin alatt a monstranciába, hogy üveg mögül megmutassa mindenkinek, amit úgyis vagy hisz, vagy nem.
Idén tagadhatatlanul könnyebb lesz a dolog itt, Sopronban, a leghűségesebb városban. A körmenet kiszorult a kultúrának köszönhetően a belvárosból, maradt helyszínként az a terület, ami az avarok és kelták ideje alatt (is) kilátszott a mocsárból. A város (ismét, most stílusosan a millennium esztendejében) nem vállalt fel, választva megtagadott egy hagyományt, amin épült-szépült és olyanná lett, amivel nap mint nap büszkélkedik. Ezzel együtt egy értékrendet űzött el, távoltartva közvetett módon városlakókat és idegeneket a képletes találkozás lehetőségétől is.
Másokat pedig eltiltunk, sokszor egyénileg vagy közösségben. Akkor is, amikor emberileg félreérthetetlen módon minden áldozás alkalmával ugyanaz az egyszerű szertartás zajlik, miközben vadidegen emberek nyelvét-tenyerét próbáljuk meg "eltalálni". Felmutatjuk az áldozónak a sanctissimo-t (a legszentebbet), és egy felszólító kérdést intézünk mindegyikhez: "Krisztus teste!". Magam megvárom, amíg az illető kimondja-morogja-nyögi-sóhajtja a hallható és érthető "Amen!"-t. A többi már a 1Kor 11.27 értelmében az Isten és az áldozó dolga: "... aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét."
Nem könnyebb a helyzet akkor sem, ha magamat zárom ki a valóság krisztusi cselekvésének lehetőségéből, és ezzel teremtek áthághatatlan falat a körmenetben mutatott kerek fehér test, és annak más formájú megjelenése, jelenléte közé.
Pedig az ember úgy gondolná: íme, egy szép szertartás, gyönyörű tartalommal. Hogy a jelenlét valóban hatásos lesz-e, az pedig itt és most - hála Istennek - még annyi minden mástól is függ. Miközben ugyanis a napot "lopjuk", az akkor is az Úré marad. Ő töltögeti kiürült kosarainkat és szíveinket.
- DI -