|
Lélektől lélekig |
|
Belső rend és világi "rendetlenség"
Belső rend és világi "rendetlenség"
Az evangélium üzenete
2000.09.17.
Mk 8.27-35
Ezután Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére.
Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?”
Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek,
ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti
mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „A Messiás vagy.” A
lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról
beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a
főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad.
Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta, és
szemrehányást
tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta
Pétert: „Távozz mögém sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz,
hanem az emberekével.”
Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki
követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és
kövessen."
 Az embert
alapvetően meghatározó dolgok közé tartozik, hogy mi van benne.
Meghatározza minden cselekedetét, az emberekkel való viselkedését,
irányultságát: megtisztítja vagy beszennyezi létét - a külső
körülményektől sok tekintetben függetlenül.
Mi az ember belső tartalma? A világnézet szóval szoktuk
kifejezni,
de ennél sokkalta több, mert mi azokról beszélünk - és Jézus is
azokról beszél -, akik a világot rendként, egy felső rendezői elv
gyakorlati következményeként fogadják el. Ez a belső rend,
elhatározottság a keresztényeknél az a kérdés, amit Jézus kérdezett a
tanítványoktól: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Az erre a kérdésre
adott felelet kötelezettség egyben, melynek következményei már
közvetlenül, nagyon is bőrünkön tapasztalhatók.
Isten dolgaival törődni akkor kell, ha elfogadtuk Őt (akkor is
kénytelenek vagyunk, ha tagadjuk létét). A gyakorlati válasz teszi
hihetővé, követhetővé, példaképpé vagy nevetteti ki a
Krisztus-követőt. Isten dolga pedig a Földön a kereszt hordozása,
ezzel kell törődni. Ronda egy feladat, nem "modern", együtt jár a
kinevetéssel, a hálátlansággal, az elárultatással, a megjósolt
üldöztetéssel ("Ha engem üldöznek, titeket is..."), a kereszt
cipelésével.
Egy kicsit önáltatás, bár van igazság benne, hogy minden nap csak
úgy lehet felvenni a keresztet, ha este lerakjuk. Tehát az éjszaka
órái - ígérik sokan - lehetnek nyugodtabbak. Kár tagadni azonban,
hogy
eljönnek az éjszakák, amikor nem lehet lerakni a keresztet, mert már
kezünk-lábunk odaszegeztetett, és nem marad más, csak az önmagunk
megtagadása.
Aki bármilyen keresztet felvesz, az megtagadja magát, mert az
ember alapvetően nem ilyen. Az hülye, aki keresi a keresztet és azt
mondja: még, még... Az igazi ember menekül a kereszt elől, szeretne
anélkül élni, de nem lehet. Senkinek sem lehet, de a kereszténynek
biztosan nem, mert minden Krisztus-követés valamilyen módon a
meghívással kezdődik és kevés kivétellel a kereszten végződik.
Mesteréhez hasonlóan a keresztény lehajtja a fejét. Ez a befejezés
víziója vagy dimenziója.
Hitünk egyik sarkalatos tétele, hogy személyre szabott és nem
túldimenzionált kereszt alatt élünk. Van, hogy ezt nem érezzük
igaznak. Néha elérünk a határra, a kibírhatóság határára, aztán
mégiscsak elvisszük, elcipeljük botladozva estig: és kezdődik a
teremtés következő napja, ahol a keresztek is beépülnek a világ
rendjébe és szépségébe - nem is akárhogyan. Nem csak a hegyek
csúcsán,
nem csak a templomok tetején, hanem az utcán és otthon, minden
sarkában a szépnek teremtett Földnek. Hogy ez szebbé vagy jobbá
teszi?
Ennek mi már nem feltétlenül élvezői, de a Mester utódai vagyunk, ez
a
belső, ami a bevezető gondolat volt, az Istent hordozó vagy eltaszító
ember környezetének feltétele.
„Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”
- DI -
2000. szeptember 14., csütörtök 00:00
|
|
|
