"Pap sem prédikál kétszer ugyanazt" mondja a mondás, és ennek érvényesnek kellene lennie a laikusra is. A fenti evangéliumi részletről viszont már azt hiszem mindent, sőt még többet is elmondtak. Értelmezésén egész vallások tudományos karai vitáztak és talán éppen most, napjainkban, mintha sikerülne valamiféle közös nevező. Egy botránnyal talán kevesebb lesz a világban és ez nagy dolog. Ami nem érvényes vagy nem "úgy" érvényes, az az utolsó mondat. Mert a tanítványnak bizony el kell mondania, hogy Jézus a Krisztus, aki minden emberi gyarlóságunk ellenében őrzi egyházát.

Az értelmezés viszont nem teljesen egységes, hiszen nagyon sok vallási mozgalom, kis egyház és szekta kényszeríti tagjait arra, hogy akár kérdik, akár nem, a felismerés örömében részesülő menjen az emberek közé és beszéljen Róla, beszéljen Jézusról, a Krisztusról, aki beleszólt életébe. Ilyenkor pedig következik a meglepetés: nem kiváncsiak az emberek erre az örömre, a vigyorgó hírforrást elutasítják, aki aztán ezt mindenki másnak bűnül rója fel és okokat kreál a sikertelenségre, akár másokat is vádolva.

Ugyanis a "dolog" többnyire nem így "működik". Talán azért, mert Krisztus is különleges magatartásával, békéjével, paraboláival, csodáival először kiváncsivá tette a tanítványokat. A történelem szentjei valamiképpen ugyancsak mások és többnyire vonzók voltak, sugároztak valamit a környezetük felé. Talán kiváncsivá tették az embereket, talán irigyeik is akadtak, akik aztán odamentek hozzájuk és megkérdezték őket "örömük oka felől". És ekkor, csak ekkor megszólaltak és elmondták titkukat, az Isten Fiát, hogy lehet másképpen is. Rajtuk, mint eszközökön keresztül vált emberileg megközelíthetővé a Felkent.
Léttel és szóval. A léttel, mely a közösség folyamatos ígérete éppen a mai evangéliumból és szóval, ami csak a kommunikáció szegényes, emberi eszköze. Szegény minden máshoz képest, amihez még szó sem szükségeltetik