Minden ünnepség megszervezése nagy cécóval, utánajárással jár, még ha egy egyszerű lagzilajcsis dáridóról is van szó! Csorog az izzadság, kétségbeesetten párolognak a dezodorok, új és új sminkek kerülnek fel, hogy feledtessék a maszk múlékonyságát, valami állandóságot kölcsönözzenek a murinak.
Igen, tudom, hogy itt más a mennyegző, de minden ellenkező híreszteléssel szemben szükséges annak megbecsülése.
Mennyit "veszít" az evangélium az aktualitásából, amikor eltelik, mondjuk, 2000 év? Veszít-e az örök a tartalmából, ha egy ideiglenesen létező azt megkérdőjelezi?
Mindig elgondolkodom azon: ha a kitüntetett egy állami ünnepségen tehénpásztor nadrágban megy ki a pulpitushoz, akkor valamit elfelejtett. Az is, aki meghívta, az is, aki elfogadta.
Ezért nem olyan egyszerű ennek a példabeszédnek a befejezése sem, mint amilyen lehetne. Mondjuk: "akiket másodszor meghívtak, azok mind bekerültek és addig ettek, amíg tudtak..." Nem, a feltételrendszer nem változik, kell a gúnya, amit nevezhetünk tiszta léleknek, keresztény életnek, Krisztus rajtunk kialakult képmásának, de ami nélkül külső sötétségre kerül a magát biztos nyerőnek tartó meghívott is.
A példabeszéd korfüggő fordulatait transzformálva is megmarad a lényeg. Isten invitáltjai nem fogadták el a Krisztus által küldött meghívást. Isten mindenkit, nemcsak a választott népet várja a Mennyek Országába. De ne feledjük: mindenki mással, velünk szemben is ugyanaz a feltételrendszer él, az érvényes, ami a szövetség népénél volt érvényben. (Nem külsőségekben, hanem lényegében és "beteljesítésben".)
Magam azt ajánlanám, hogy ne rágódjunk túl sokat a sok és kevés értelmén, mert számunkra, mint egyénekre lebontva a statisztika csak nulla- vagy száz százalék lehet. Ha bárki ezzel szemben a másokkal való törődést hozná fel, attól meg kell kérdeznem, hogyan képzeli el az egyéni száz százalékot anélkül? A sokban ugyanis Isten jósága, a kevésben pedig azzal együtt a mi oktondiságunk az, ami megnyilatkozik...