Minden hatalom szereti felhasználni pénzét arra, hogy szimbólumokat, jelmondatokat, képeket, példaképeket helyezhessen el rajtuk. A reklámszakmában állítólag tiltják a tudatalattira ható becsempészett képkockát a hirdetésekben, mert befolyásolja az azt akaratlanul, tudat alatt nézőket.
De használ-e nemzeti nagyjaink megjelenése a pénzeken, jobb lesz-e általuk a világ? "Ex pluribus unum" - mondja az egycentes pénzérme Amerikában. És ki az a választásokon, aki ezt elhiszi ma?
A krisztusi sentencia pontot rak a kor kérdésére: jól jár-e az adót be nem fizető, az államhatalmat negligáló. Talán jelenti azt is, hogy nem vagyunk egyedül világi pénzügyeinkben sem. Talán utalás a Miatyánk mindennapi kenyerére. Lehet, sőt biztos.
Legalább ennyire kényes azonban a kérdés, amikor az evangéliumi részlet aránypárba rakja a császár és Isten irányában tartozásainkat. Ki az a lökött, aki túlfizeti világi adóját, amikor annak mértéke van? A kérdés másik fele már-már nyomasztó, de legalább ennyire elgondolkoztató: egy pazarló, túláradóan szeretető "tékozló Atyával" szemben van-e mérték, van-e elég? Gondoljunk csak a Korintusi levél Szeretethimnuszára: szeretet, mert a teljesen elégő önpusztítás, mint áldozat sem elegendő.
Állunk Krisztus előtt. Kezében mérleg: egyik serpenyőjében mondjuk egy forint, a másikban pedig az Atya szeretete. Hát nem nevetséges? Hol az egyensúly? Persze mindjárt meginog a mérleg nyelve, ha a helyünkben az özvegyasszony áll és két fillérjét dobja a serpenyőbe. Nehéz gondolat és emberileg reménytelen helyzet. Krisztus pedig egy mozdulattal leemel a hátunkról valamit - talán még kereszt formája is van - és belerakja a serpenyőbe.
Adjátok meg Istennek, ami Istené!