Hogy megtehetjük még - nem is olyan természetes...!

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Kopárak a faágak.
Most, ősszel elég egy kis szellő, és tömegével szállingóznak lefelé a falevelek: lejárt az idejük.
Persze olyan is akadt szép számmal, amit idő előtt, zölden letépkedtek. Néhány fát pedig ilyen-olyan kór támadt meg, s a levelek elszíneződve, összetöpörödve - dolguk végezetlenül - lehullottak.
"Lombhullató október, ködnevelő november..." - sorolja a gyermekvers a hónapokat.
- De miért? Miért van így? - kérdezi a kisfiam.
- Miért?...Hát, mert...mert így természetes. A természet rendje, hogy lehullanak a levelek.
A természet rendje, hogy sorban elhagynak minket, akiket szerettünk, becsültünk.
Természetes az is, hogy egyre kopárabbnak érezzük nélkülük...
De mikor rájuk gondolunk, a köd nő-e bennünk? A nyálkás, a szürke, amiben egyre kevésbé látunk és egyre inkább félünk...
Mindannyian kimegyünk majd a temetőbe és gyertyát gyújtunk. A novemberi ködöt átvilágítja, átmelegíti a sok kis láng.
Félelemeink, aggodalmaink sötétjén talán átfénylik a hit, a remény, a szeretet világossága.
Úgy képzelem a Halottak napját, mint ahogy búcsúzáskor a vonatablakra tesszük az ujjunkat: az utazó belülről, az itthon maradó kívülről. Üzenünk egymásnak gondolatban.
Mi olyasfélét: jó, hogy itt voltál, nem felejtünk, szeretünk, ha el is mész...
Van valakim odaát. Mintha mindig ezt üzenné: "csak egy a halottak napja! (S engem már könnyű szeretni.) Szeressétek nagyon azokat, akiket még itt lehet!. Mondjátok meg, símogassátok meg, segítsetek neki, etessétek, itassátok azt, aki még veletek van!"
Most, hogy itt van még, s hogy megtehetjük még - nem is olyan természetes...!