Mérhetetlenül nagy felelősség ma Magyarországon egy új református teológiai főiskolát útnak indítani. Mégis úgy gondolom, helyesen döntött a Dunántúli Egyházkerület Tanácsülése ez év január 30-án, amikor elhatározta, hogy még ebben az esztendőben életre hívja az 1951-ben adminisztratív eszközökkel megszüntetett Pápai Református Teológiai Akadémiát
Főhajtás és tiszteletadás ez a döntés a több évszázados múltra visszatekintő pápai lelkészképzés hagyománya előtt. A Kollégium a legnehezebb időkben is vállalta a Dunántúl református gyülekezeteinek gondozását, a gyülekezetek pedig minden időben magukénak vallották a Főiskolát. Főhajtás és tiszteletadás e döntés az egykori tanárok és diákok emléke előtt, akik halálukig szívükben hordozták az Alma Mater szeretetét. És végül főhajtás és tiszteletadás e döntés azon egykori fiatal teológus-hallgatók előtt, akik 1951. őszén, a Főiskola megszüntetésekor, bátor és hitvalló helytállásukkal, a hátratételt és kicsapatást is elviselve, kiálltak a Pápai Református Teológiai Akadémia ügye mellett. Sokak óhaja, vágya és imádsága válik valósággá mai tanévnyitó ünnepünkkel. Mindenért legyen áldott a Szentháromság Isten, aki megérni engedte számunkra e napot.

Akadémiánk, mint a Dunántúli Református Egyházkerület egyetlen felsőfokú tanintézete, elsődleges feladatának tekinti a református lelkipásztorok képzését, továbbképzését, és a teológiai tudományok legmagasabb szintű művelését. Emellett azonban tekintettel kíván lenni azokra a református értelmiségiekre, akik nem szándékoznak ugyan református lelkipásztorok lenni, de valamilyen személyes érintettségtől indíttatva szeretnének teológiai szakismeretekre is szert tenni. Hisszük, hogy a jövő református értelmiségének formálásában nekünk is szerepet kell vállalnunk. Terveink szerint hallgatóink az oktatás második szakaszában a szociális munkához szükséges felsőfokú szakismeretekre is szert tehetnek majd intézményünk falain belül.
Hasonlóképpen itt szeretnénk megoldani a hitoktatók elméleti felkészítését és mindazon gyülekezeti munkások felsőfokú képzését, illetve továbbképzését, akiket a gyülekezeti élet legkülönbözőbb területein lehet majd alkalmazni. Jövőnk szempontjából rendkívül fontosnak tartjuk e munkaágak kiépítését. Örülnénk, ha intézményünk egyházkerületünk gyülekezeteinek lelki-szellemi központjaként és motorjaként működhetne a jövőben. Az erősen szórványhelyzetben lévő dunántúli reformátusságnak nagy szüksége van egy ilyen központra, hiszen egyházunk szellemi képviselete - Keletről, Kolozsvár felől Nyugat felé haladva - lényegében Budapest után megszakad.

A lelkipásztorképzésben figyelembe kívánjuk venni Egyházkerületünk sajátos jellegét, azaz az apró gyülekezeteket, a szórványhelyzetet, a felekezeti sokszínőséget, a városi gyülekezetek erősen szekularizált környezetét, a nyugat-európai civilizáció káros jelenségeinek korai jelentkezését. Végzett hallgatóink jórészének olyan falvakba kell majd lelkipásztorként visszamennie, ahol esetleg egyedüli értelmiségiként végzik feladatukat. Ezért különösen nagy teher nehezedik majd a gyakorlati teológiai és missziológiai tanszékre és annak holland vezetőjére, Anne-Marie Koolra, aki reménységünk szerint a nyugat-európai tapasztalatok és a magyar valóság közötti közvetítést fogja elvégezni.
Másik jellegzetességünk, hogy az ötéves nappali alapképzéshez kapcsoljuk, helyesebben: arra építjük rá a három éves segédlelkész-képzést. E második, orvosoknál, jogászoknál meglévő, gyakorlatias jellegő képzési fázis az utóbbi ötven évben teljesen elsorvadt egyházunkban. A kerületünkben szolgálni kívánó végzős hallgatók a Kárpát-medence immáron hat (!) református lelkészképző intézetében végezhetik tanulmányaikat, így szükséges e tanulmányok egységes szintre hozása. Az I. lelkészképesítő vizsgát sikeresen abszolvált segédlelkészek egy három éves tanulmányi szakaszban gyakorlati teológiai ismereteiket mélyítik el, kettős tútori rendszerben (lelkipásztori és professzori vezetés), szemeszterenként kétszer kéthetes konzultációkon.

Az érthető sajátos színezet mellett azonban, ugyancsak a magyar református lelkészképzés hagyományait követve, a többi református hittudományi fakultás (Budapest, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Komárom) tantervéhez és vizsgakövetelményéhez igazítjuk tantervünket és vizsgakövetelményeinket. Ezzel nem csupán az egyes intézmények közötti átjárhatóságot kívánjuk biztosítani hallgatóink számára, hanem összetartozásunkat, közös történelmi örökségünket és a lelkészképzésben ránk háruló közös felelősségünket is tudatosítani akarjuk. Úgy véljük, hogy a pápai teológiai akadémia kiépülésével egyidejűleg el kell kezdenünk a magyar ajkú református teológiai főiskolák egységes programmjának és munkamegosztásának kidolgozását.

Az evangélikus testvéregyház lelkipásztoraival és intézményeivel hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltunk mindig. Szeretnénk újra gyümölcsöző kapcsolatot kiépíteni a győri, pannonhalmi, zirci és veszprémi katolikus hittudományi főiskolákkal is. Nagy örömünkre szolgálna, ha evangélikus és római katolikus testvéreinkkel ökumenikus munkaközösségben dolgozhatnánk a bennünket kölcsönösen érintő témákon (hitoktatás, lelkigondozás, közös összekötő vagy éppen elválasztó dunántúli egyháztörténeti emlékek feldolgozása stb.).

Főiskolánk teológiai irányultságáról nem szükséges bővebben szólnom, mivel a délutáni székfoglaló előadások ezzel foglalkoznak majd. Röviden, csupán címszavakban, hadd mondjak mégis annyit: A reformáció református tradicíójában gyökerező, biblikus alapozású, ökumenikusan nyitott teológiát szeretnénk művelni. Készek vagyunk a világvallásokkal és az exakt tudományokkal való eszmecserére.Tudatában vagyunk annak, hogy az európai népek közösségében élő, önmeghatározását kereső, forrongó magyar társadalom számára készítünk fel lelkipásztorokat. Egy olyan társadalomban kell Istennek az egész emberre vonatkoztatott igényét közérthetően megfogalmaznunk, amely társadalomba évtizedeken át sulykolták az a tévhitet, hogy a vallás „magánügy”. Egy olyan társadalomban kell meghirdetnünk az Örök Evangéliumot, ahol nem mi vagyunk egyedül azok, akik valamiről meg szeretnék győzni az embereket Feladatunk nem az, hogy exotikus elemeket építsünk be kegyességi tradícóinkba, vagy kimutassuk, leleplezzük konkurrenseink gyenge pontjait, vagy hogy mi is az általuk használt propaganda-, és agymosási módszereket alkalmazzuk, hanem olyan misszionáló közösséggé kell válnunk, amely pontosan el tudja mondani: kiben és miben hiszünk, miért élünk így.A munka tehát sok, és ha a bencés szabályt követve, - és a debreceni református kollégium mintájára - a munkához hozzákapcsoljuk az imádságot, akkor sokunknak a 80. zsoltár jut eszébe: „Imádság Isten lerombolt szőlőskertjéért - Könyörgés megújulásért” . Adja Isten, hogy az imádság és a megújító, helyreállító munka helye lesessen intézményünk.

A pápai teológiai főiskola a múltban sem volt nagy intézmény. A légkör, az oktatás és a tanár-diák kapcsolat mindig oldott, bensőséges volt. Ebből a légkörből szeretnénk valamit megvalósítani a következő lelkészgeneráció nevelésekor. Már ebben a szellemben igyekeztünk tevékenykedni július elején is, a felvételi vizsgák idején. A Dunántúli Egyházkerület területéről jelentkezettekkel, jóval a felvételi vizsga előtt, egyenként elbeszélgettek a területileg illetékes esperesek, a felvételi vizsga utolsó szakaszában pedig az egyházkerületi Lelkészképesítő Bizottság tagjai előtt is bizonyságot tettek a jelöltek elhívatottságukról, teológiai tanulmányaik belső indítékairól. A Bizottság tagjainak konstruktív közremőködéséért különösen is hálás volt a tanári kar. A 27 jelentkező közül tizenheten nyertek felvételt, akikből négyen másoddiplomások, tehát a teológus szakot végzik
Az a reménységünk, hogy főiskolánk méltó lesz az ősi hagyományokhoz, és egyúttal megfelel a jelen kor által támasztott lelki-szellemi követelményeknek is. Tudjuk, hogy ehhez emberi részről sok-sok imádság, kitartó munka és jószándék szükségeltetik, végső soron azonban gazdag kegyelmű Istenünkben bízunk.