Ki sem kell mennünk a temetők környékére, mégis pontosan tudjuk, hogy milyen dátumot írunk. A "levegőben" van a hervadó krizantémok kesernyés illata.

Az illattal együtt szállnak a profánnál profánabb mondatok a levegőben a fagyok (vagy éppen melegek) által okozott károkról, mert ugye kiszámítani a takarást, a kinyitást, egyszóval a virágokkal való bibelődést emberemlékezet óta nem sikerült még senkinek. Aztán, amikor végre a virágok a helyükre kerültek, csak megjön az a fránya fagy és úgy lebarnítja az egészet, hogy temetést kísérő jajveszékelést megszégyenítő módon hangos a kártól a falu és város, mert a ráköltött kisebb vagyon ellenére most mégis hogyan néz ki az a sír, ....- a pontok helyére a megfelelő rokonsági fokozat irandó - sírja.

És még szerencsénk is van, ha csak a régmúlt halottainknak szánt virágokat siratjuk és nem azokat a szerencsétleneket, akik a kultusszal együttjáró népvándorlás országúti áldozatai lesznek, minden évben egyre növekvő számban de változatlan értelmetlenséggel.

Elnézve minden évben a rohangálók millióit, a temetők ügyeskedőit és fosztogatóit, a hivalkodóbbnál hivalkodóbb sírdíszeket, mindig megkísért a gondolat, vajha ezek az ajándékok rózsák, kenyerek, törődés, fürdetés, lábmosás és néhány órányi gyengéd szó formájában érték volna az elhúnytakat, szükség volna-e erre a kifelé irányuló pompára, a dicsekvés-jellegű magamutogatásra, a szomszédot lekicsinylő, a sírokat és a benne levőket egyaránt agyonnyomó díszhegyekre?

Mintha a VII. századi eredetű vallási ünnep születésének fordítottja zajlana: akkor a Pantheon felszentelése Szűz Mária és minden szentek tiszteletére indította útjára az ünnepet. Akkor közös ünnepnek szánták élőknek és holtaknak, akik egy dologban közösek, mégpedig az életszentségben. Ezzel a gesztussal nyilvánította ki az Egyház azt a gondolatot, hogy a kevés kanonizált szent mellett bizonyára léteznek sokan mások, reményeink szerint az üdvösségre jutottak, akik valamilyen módon közösségben vannak azokkal, akik itt a Földön élnek, de állapotukban az üdvösség várományosai: így is nevezzük az egységet: a szentek közössége, melynek állandó részesei az Isten látására jutottak és mi is időlegesen, a szentség állapota pillanataiban, ennek a közösségnek már most is részesei lehetünk.

Mi köze van ennek a közös teljességnek, mely csak a megemlékezés és törekvés szentségi pillanata lehet, az áruvá degradálódott hamis, a pénzért vásárolt egynapi csillogáshoz, a pogánnyá visszavedlett halotti kultuszhoz?

Közben csak gyűlik tartozásunk, melyet rossz helyen próbálunk törleszteni, amikor egy évben egyszer saját elképzelés szerint a lelkiismeret virágainak zuhataga formájában, nagyon is világi módon azoknál hagyunk, akikkel földi életük alatt szeretet nélküli, halott éveket és közösség nélküli életeket töltöttünk egymás mellett, idegenül.

1998. oktĂłber 27., kedd 00:00