KultúrVáros |
Így "veszíteni" ugye nem szégyen?
Így "veszíteni" ugye nem
szégyen?
A keresztény-katolikus művészetről és
Cézanne-ról
A nyár (is) sok mindenre alkalmas. Olvasásra is. Most éppen
Pilinszkyről olvasok Jelenits István OSchP összegyűjtött írásainak
második kötetéből. Noha a kötetekhez más sok előszót végigolvastam,
így, összegyűjtve mégis ér - nem is kevés - meglepetés. Egy
"újszülöttnek minden vicc új". Van varázsa a tény újrafelfedezésének
is, ha már a könnyebb útról az ember - sok-sok minden miatt -
lemaradt. Talán csak én emlékszem rá, de a nagyhéten látott
Cézanne-kiállításról teljesen spontán azt írtam, hogy az egész életmű
"belefejlődés a halálba". Olyan spontán érzés diktálta ezeket a
szavakat, melyeket megmagyarázni csak nehezen tudtam volna:
pesszimistának, depressziósnak, mindennek tarthatott az olvasó.
Cézanne halála után 7 évvel született az írás, amiből Jelenits István
idéz. Nem vesztettem, csak egy kevéssel később újra feltaláltam a
kereket. Ez is valami.
'A képzőművészetek vonatkozásában ehhez hasonló kérdésekről
(mikor keresztény, mikor katolikus egy művészet) jóval korábban
megjelentek Fülep Lajos emlékezetes írásai. 1913-ban például egy
hosszú és alapos elemző tanulmánya a katolikus
egyházművészet hírneves modern műhelyéről, a beuroni bencések
művészetéről, Mai vallásos művészet címmel. Fülep elmarasztalja az
egész "modern" egyházművészetet: a középkori kereszténység eleven
ihletét hiányolja belőle. Dantét, Giottót emlegeti, s aztán
megállapítja:'
"Hirtelen eszembe ötlik, amit jó néhány évvel ezelőtt Cézanne
csöndéleteiről írtam valahova: hogy az ő szikla módjára megalkotott
monumentális almái és körtéi, citromjai és narancsai az emberben
ugyanazt az érzést keltik, amit Giotto Madonnái... Az ő
csöndéletei...
egyetlen adekvát kifejezései a képzőművészetben: a modern ember
vallásos élményének, vívódásának, küzdelmeinek, tökéletességre való
szomjazásának - magára hagyottságának, gyöngeségének, önkínzásának...
Halálról és föltámadásról, eredendő bűnről és megváltásról,
pillanatnyi döbbenetről és örök életről beszél bennük az anyag -
Michelangelo utolsó ítéletének édestestvérei az ő képei".
Igen, én is ezt szerettem volna mondani, ezt szerettem volna
leírni. Csakhogy én nem vagyok Fülep Lajos, csak
- DI -
2000. augusztus 16., szerda 00:00
|
|
|