Már úgy nyolcmilliónál járhattunk

Manapság minden magára valamit is adó tévécsatornának van egy olyan műsora, amelyben játszva lehet milliókat nyerni. Amikor ezeket nézem, mindig eszembe jut legelső munkanapom, amelyen gyakornok mérnökként a nagyvállalat főkönyvelője, akit ma már gazdasági igazgatónak neveznénk, magához kéretett egy kis csevelyre.
Több, egyértelműen arra utaló jel között, hogy ez nem egy egyszerű bemutatkozó beszélgetés lesz, a legszembetűnőbb az volt, amikor kollegáim - mármint a rendesebbek - arra figyelmeztettek, hogy a leghelyesebben akkor cselekszem - mármint ha jót akarok magamnak -, ha a főkönyvelő furcsa kérdéseire egyszerűen nem válaszolok. Azt is pontosan megértették velem, hogy ez a beszélgetés döntő módon határozza meg azt, hogy későbbi pályafutásom során üvöltve, avagy normális emberi hangon értekezik-e majd velem.
Nos, ez a számomra igen emlékezetes fél óra kísértetiesen hasonlított az előbb említett műsorokra, legalábbis, ami a lefolyását illeti. Az első kérdés - hogy mi volt Madame Chauchat keresztneve - ugyan egy kissé meglepett, ám amikor - mai kifejezéssel élve - már úgy nyolcmilliónál járhattunk, egészen izgalmassá vált a játék. A legkönnyebb kérdés talán az volt, hogy betűzzem Shakespeare-t, a legnehezebb, hogy mondjak egy verscímet Jakimorovtól.
- Nem tudok - adtam fel a küzdelmet.
- De azért olvasgatott már tőle? - kérdezte kedvesen alkalmi vizsgáztatóm. Be kellett vallanom, hogy nem is hallottam róla.
- Nem is létezik ilyen költő, csak blöff volt, na mehet - jegyezte meg egykedvűen. Búcsúzóul azért még annyit mondott:
- Tudja, ha majd egyszer mi is a kapitalizmusba érünk, akkor magának biztos, hogy tíz előtt sohasem kell munkába jönnie.
Mit mondjak, most fél nyolcra járok dolgozni.
Viszont azóta sem felejtettem el, hogy mi Madame Chauchat keresztneve.

szöveg: Tóth Éva