Én szeretném...

Horváth Endre termékeny alkotó. Annak a belső tűznek, mely hajtja, csak örülhetünk: kevés ilyen termékeny fotóssal találkozik az ember. Valljuk be: a fotó már rég túllépett a dokumentáció szimpla funkcióján, arról nem is beszélve, hogy a fotók digitális átalakulásai egy új művészet alapjait teremtették meg.
Első (akt)kiállítását, amiről írtam, pornográfiának, fehérnemű reklámozásnak minősítettem. A dolog úgy jutott vissza hozzám, hogy én nem szeretem őt. Nem tudtam hová tenni a dolgot, hiszen világosan megfogalmaztam, mi az, amin már túljutott a fotográfia, mi az, amivel bővült eszköztára. Példát és modern szemléletet ajánlottam tárgyszerűen, konkrétan, hogy érthető legyen.
Második kiállítását, a Velencei Karneválon készült fotóit egyértelműen megdicsértem. (Nehéz lett volna egy ilyen lehetőséget elrontani, a dilettánsok is csinálnak ilyet, csak megállítani nem merik az "érkező művészet látszatával" a modellt.) Talán egyetlen megjegyzést tettem arra, hogy nem mindig értem a fotó torzításának, mixelésének elveit, nehezen tudom értelmezni a történelmi háttér előtt a képen történő változtatásokat.
A harmadik kiállításáról, mely még csak ezután jön, de a "Nyugat-Magyarországi templomok az Árpád kortól napjainkig" címet viselő könyv már megjelent, kellene most néhány szót szólnom. A kiadványban pontos és részletes, sok tekintetben tiszteletet parancsoló a szponzorok névsora, az önkormányzatoknak és tisztségviselőknek pontos a felsorolása, a kiadó, a készítő mintaszerűen feltüntetett. Dr Pápai Lajos győri püspök írt küldetéshangú, meleg előszót a könyvhöz.
Most pedig itt állok én, mint elefánt a porcelánboltban. Előrebocsátom: a könyvben a nyomdatechnikailag aránylag jól sikerült nyomatok közül választottam ki hármat. A többi még sokkal rosszabb. És ezt nem fotótechnikailag mondom, hiszen egy ilyen albumhoz Magyarországon kevés fotósnak van akár csak felszerelése is, ismerete még kevesebbnek.

Első állításom az, hogy a fotók kommerszek. De nem úgy, hogy eladhatók lennének, hanem megszokott, kevés fáradságot igénylő beállításokkal (sokszor egyszerűen pocsék kivitelezéssel), a színtónus-azonosságra való legkisebb törekvés nélkül, teljes információhiánnyal, nyomdai csőddel. Aki nem tud színeset nyomtatni, az ne tegye! De nem csak engem nem tájékoztatnak kevésbé a fotókon látható dolgokról. (Mondjuk, hogy a Porta Speciosa - amit éppen látok - képe alatt többször elfért volna a leírás, de pont azt látom, ami nem fontos.) Érdekes lenne az oszlopok feje, a félköríves nyílás díszítése, a gyönyörű hálózatos boltozat egyszer, de ezt nem látom, mert egy lépcsőt látok, ami vezet valahová, előtér és környezet nélkül. Másodszor a kapu oldalán a "lecsúszott" és így az apátság építéstörténetében bizonyító értékű Krisztus nem lett volna legalább ennyire figyelemre méltó mint nemrég feltárt lelet? (Boldogemlékű Békés Gellért megtisztelő vezetésében volt részem, amikor láthattam.) Tartalom és mondanivaló, nemcsak forma és komponálás a beleférés jegyében. A templomokban sok minden történik, de semmi sem CSAK ott történik. Annál inkább érvényes a mondás, mennél jobban visszamegyünk az időben, hiszen a bemutatott építmények időarányosan többet hordoznak: ez a tartalom és nem a forma: az utóbbi csak eszköz!

A második példa a Pieta-szobor Csapodról. A szobor mögötti háztető nagyon is valós környezetbe helyezi az alkotást. Kérdés, ha már kellenek a cserepek, akkor annak vonala hol húzódjon? Kérdés továbbá, hogy egy egyszerű létrával (digitalizáló technikával) a mögöttes falsík homogenitása előtt nem lett volna üzenetszerűbb a pieta mint tartalom, egy azt nem félbevágó háztetővel? Belemagyarázni lehet bármit, így viszont nem az, aminek az alkotó szánta. Semmitmondó, a környezetnek egy cseréppel egyenrangú része.

A harmadik példa a kerengő. Néhány hónapja-hete volt szerencsém ott állni a zsámbéki kolostor vastag falán, ahol mellettem állt egy úriember, látható tájékozatlansággal, és megkérdezte, hogy azok a dupla csonkok ott lenn vajon mik lehetnek. Nem lehet más, mint a kerengő, válaszoltuk szinte egyszerre feleségemmel. Az elhelyezkedés, a forma, a csatlakozás az épülethez, az udvar látható nyomai, túlsó felén a csatlakozás a templomromhoz egyértelművé teszi. Alig teszünk 15 lépést, ott a rekonstrukciós rajz és a férfi álla leesik: valóban a csonkok a dupla oszlopsorok maradványai. "Hát ezt meg honnan tudják?" Azért, mert tudjuk, mire való.
Mire való egy kerengő? Horváth Endre kerengő-képén arra, hogy ott misztikusok bolyongjanak úgy 15 cm-rel a padló felett, mellékessé válik az ablakokon túli világ, az üvegablakok stációi, mögötte már ott a sötétség. Legjobb lenne visszafordulni! Pedig nem azért épült, hanem azért, hogy körbesétálva zsolozsmázni vagy elmélkedni lehessen, de nem egy (ritkán előforduló) misztikus találkozásban, hanem nagyon is a valóságban és naponta: a témát szolgáltató üvegen túl ugyanis a világ van, zöldekkel, virágokkal, kúttal és utakkal, mert a szerzetes is a földön él többnyire. Mondhatnám, hogy az utolsó jelenés II. János Pál pápáé volt,aki ettől a helytől nem messze imádkozott egy kápolnában. A kép szép tehát, de hamis. Egy másik fotón mutatom be most azt, amit ezen nem lehet látni és az a valóság, zöldekkel az üvegen áttűnve, gyakorlati hasznú, bevált funkciójú építmény. Ugyanaz és mégis mennyire más!

Nem tudom, szükséges-e összefoglalnom a látottakat (bár azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ez a kép már más szemléletű), melyek - hangsúlyozom - egy lehetőséget meglovagolva, a millennium ilyen irányban támogatott évében készültek. Képek, melyek lehetnének valamilyen egységes szemléletűek, a könyvben tűrhetően egyenletesen kinyomottak, néhány magyarázó szóval ellátottak, tájékoztatást nyújtók arról, hogy mi micsoda, mi köze van a nézőnek a látottakhoz?
A kritika pedig lehetne erősebb hangú, és folytatódhatna darabonként az elsőtől az utolsóig. A cél azonban nem fájdalom okozása, hanem végre egy tanulság levonattatása az alkotó részéről.
Talán most már ideje lenne annak a pillanatnak, hogy Horváth Endre is felismerje azt: hivatalosan kiállni valamivel a művészet nevében elsősorban nem a modell, hanem a művész meztelenségét jelenti. Ezzel pedig mindig valamiféle fokozott felelősség jár. Kívánom, hogy ha egy témához hozzáfog, akkor ne a legkönnyebb utat, a véletlenszerűt válassza! Gondoljon arra, hogy a kiállítás témája, képei és kivitelezésük rombolhat is, nemcsak építhet. A keveredettség, ami nem szerencsés, aminek feltétlenül külön kell válnia. Ha más már nem választotta szét, a művésznek (szerkesztőnek, lektornak vagy a művészettörténetben csepppet járatos embernek) kell szétválasztani legalább ízléskímélés céljából. De ez már a könyv címlapján is látható. Itt kellene valahol újra kezdeni! Elölről az egész könyvet, ha ez egyáltalán újra építhető, újra tanítható.
- DI -

2000. oktĂłber 21., szombat 00:00