A Soproni Erzsébet Kórház és Kórházkápolna szentévi programja II.

Az új műtéti tömb földszinti aulájában, az Erzsébet Kórházban, kiállítás nyílt az ápoló rend kiűzetésének fél évszázados évfordulójára. A címe: "A jelen tartozik a múltnak". Beszédek hangzottak el, és a Gárdonyi Iskola énekkara énekelte, másokkal együtt, Halmos László Magnificat-feldolgozását. Többek között ezt is (nem ebben a feldolgozásban) énekelték a nővérek, amikor a kórház kápolnájában, búcsúzva, az ÁVH-sok noszogatásai közepette "felzsuppolták" őket az ismeretlenbe induló teherautókra.
Én a hatvanas években ismerkedtem meg ezzel a részben többszólamú feldolgozással. Akkor még volt annyi kispap, akikből létesült egy olyan énekkar, mely ezt az egynemű kart, betöltve a Győri Székesegyházat, elénekelte. Kicsit bátortalan, de nagyon szép, tiszta előadásban hangzott fel az ének itt, az ünneplők között.
Bocsássák meg, hogy ezen a címen egy kicsit elgondolkodom - és talán több is eszembe jut, mint amennyi illene.
A cím nyilván arra vonatkozik, hogy az 1921-1950-ig a kórházban dolgozó nővéreknek, akik a kiállítás sokrétű mondanivalója mellett - képekkel dokumentáltan teljes továbbképző intézettel és szakértelemmel rendelkeztek -, szétszóratásuk után 50 évvel, egy rendszerváltozás után 11 évvel, legalább annak felelevenítése "jár", hogy mit köszönhet nekik Sopron. Milyenek voltak ezek a nővérek? Szorgosak, munkabírók, talán csendesek, tevékenyek, vissza nem feleselők és még hosszan sorolhatnánk jó tulajdonságaikat.
Vannak azonban "szakmák", ahol a civilek más minőséget várnak el egy valamilyen módon mégiscsak átlagos populációtól. Ilyen több is volt, de a pap, az apáca és az orvos közéjük tartozott. Legtöbbjüket az idő újra és újra megfosztotta "angyalszárnyaitól", a kényszer képzelete pedig újra és újra megnöveszti, hogy az repítse át a "pácienst" áthághatatlan gondokon. Ha nem a legközelebbi rokonságomból, első szájból hallottam volna a mondást, nem merném közreadni. De hiteles a forrás, így közreadom: "Tudod fiam, azok között is voltak ilyenek, is meg olyanok is. Többségük kedves, segítőkész, a bajban velünk volt - de közöttük is voltak "őrmesterek", kiabálósak, és az ember nem értette, hogyan került be az apácák közé."