A Soproni Erdélyi Kör családias keretek között látta vendégül Óradna katolikus lelkészét és gondnokát. Megköszönni jöttek Sopronba, a segítséget - erkölcsit és anyagit -, amelyet az utóbbi évben tőlünk, soproniaktól kaptak.
A rendszerváltást követően sokan előálltak különböző kárpótlási igényekkel. Hasonló módon történt ez Erdélyben is. De mit tehet az, akit a nyelvétől - az anyanyelvétől - fosztottak meg önkényesen?
Sajnos a kérdés nem retorikus és nem túlzás. Él Erdélyben, a Radnai havasok lábánál a Nagy Szamos folyásának felső szakaszán egy 900 főnyi kis közösség, amely azért küzd, hogy anyanyelvét, amelytől a diktatúra megfosztotta, visszaszerezze. Magyarnak vallják magukat, holott egy részük alig töri a nyelvet, és van olyan, aki egyáltalán nem beszéli.
Óradna a település neve, melynek nemesfémbányái már a római korból ismertek. A népvándorlás korát követően a magyar királyok szászokat telepítettek a vidékre. Kolostort építettek, amely köré majd erődítmény is épült hadászati célból: Magyarországot Moldova felől érő támadásoktól volt hivatott védeni. Az 1241-es tatárjárás pusztítása után Radna a besztercei szászok birtokába került gazdag bányáival együtt. A városka jelenlegi arculatát az évszázadok folyamán sok nemzet fiai alakították olyanná, mint amilyen ma is: szászok, magyarok, románok, örmények, szlovákok, lengyelek éltek itt békességben egymással.
Gróf Zichy Domokos püspök emléke is elevenen él. Ő az 1848-as forradalom és szabadságharc vérbefojtása után az Óradna melletti Majorba vonult önkéntes száműzetésbe. Örök nyugalomra Óradna temetőjében talált 1879-ben.

Az Erdélyi Házban Dr. Úry Előd átadja az Erdélyi Kör ajándékát.

A mai viszonyok ismeretében hihetetlennek tűnik, hogy a második világháború előtt a településen, amelynek akkor még városi rangja is megvolt bíróság, ügyészség, nyomda működött, saját közéleti hetilapja volt. Pezsgő kulturális életében fő helyen a helyi színjátszó csoport, az olvasó egylet és olvasókör játszott fő szerepet. Az első világháborút követően a közigazgatásba már javarészt románajkúak kerültek, a második világháború után megkezdték a nemzetiségek anyanyelvi oktatásának fokozatos és következetes elsorvasztását: megszűnik a német, a zsidó, majd a magyar nyelvű oktatás is.
A kommunista diktatúra éveiben a nacionalista erők mindent elkövettek, hogy a magyar lakosságot elrománosítsák. A módszer ismert: elvették egyházi iskoláit, majd az állami iskolákban teljesen megszüntették az anyanyelvi oktatást, a közhivatalokban és intézményekben csak a román nyelv használatát engedélyezték: az anyanyelv használata a családba szorult, akikkel tudatosította a rendszer, hogyha érvényesülni akar, akkor románul kell beszélni. Az eredmény: a közösséget erőszakosan megfosztották anyanyelvétől, elvették kultúráját.

A számításba mégis hiba csúszott, a közösség identitástudata negyven év után is megmaradt: ők magyarnak vallják magukat. Egy társadalomkutató vagy szociológus számára érdekes lehet ennek az oka. Csak sejteni vélem, hogy mivel az iskolai nevelés előtt és mellett a meghatározó a család, ezért a családi közösségben nemzedékeken keresztül örökített magyarságtudat latens állapotban végighúzódott negyven éven keresztül. Ez annál valószínűbb, mivel a térségben a sokgyerekes (5-7 gyerek) családmodell a jellemző.

1990 után Salamon József lelkipásztor indította el a plébánia folyosónak beillő termében az óradnai magyarok "visszamagyarosításának" nehéz munkáját, amelyet a mai utód Pál Vilmos-Barna katolikus lelkész folytat. Salamon lelkipásztor egy Magyar Ház építésének a tervét dolgozta ki, amelyet a környékbeli magyarság megmaradásának és felemelkedésének a jelképévé kívánt tenni. A megálmodott terv gyakorlati kivitelezése - a lelkipásztorcsere folytán - Pál Vilmos-Barna lelkipásztorra hárult. Ő nem tett egyebet, mint amit a történelmi egyházak negyven év óta tesznek Erdélyben. Az Ige hirdetése mellett felvállalta a nép anyanyelvi és kulturális nevelésének a feladatát is.
A munkanélkülivé vált, elkeseredett hívek szándéka és a plébánia régebbi autójának eladásából származó összeg kezdő tőkének kevés volt a házépítéshez. Akkor fordult külföldi közösségekhez a lelkipásztor segítségért.

A Soproni Erdélyi Kör - szerény lehetőségei szerint -, és több soproni polgár is így sietett az óradnai magyarok álmának megvalósulásához. Az összegyűlt magyar nyelvű könyveket, folyóiratokat és pénzadományt személyesen vitték el Óradnára. Azóta felépült a REMÉNYIK-HÁZ. Ez nemcsak azért viseli a költő nevét, mert Reményik Sándor abban a korban próbált felrázni, és reményt adni, amikor Erdély tragédiája a magyarokat kilátástalan helyzet elé állította, hanem azért is, mert Óradna nagy erdélyi költőnk kedvenc pihenőhelye is volt.

Közös Vacsora a Halászcsárdában.

Pál Vilmos-Barna lelkész és gondnoka elmondta, hogy terveik szerint szeptembertől a Reményik-Házban 35 óvodás magyar nyelvű oktatását kezdik meg, amely az első bíztató lépés annak a hosszú útnak a megtételében, amely a magyar tannyelvű oktatás visszaállításához vezethet. Van már öt fiatal is, aki középiskolai tanulmányait kívánja magyar nyelven folytatni. A ház, amelyben elplántálhatják és majd tovább ápolhatják a szívekben az ősök nyelvét áll. A belső munkálatok - villany-, vízszerelés, burkolás - még hátravannak, és a kitartás mellé további segítségre van szüksége a Reményik-Háznak.
"Szükségesnek tartom, - mondja búcsúzóul Pál lelkész - hogy a magyarság jobban figyeljen szórványaira. Ha egy nemzet elveszíti iskoláit, akkor elveszíti nyelvét, vallását és végül gyökereit is. Ma elveszíti a szórvány, így holnap már a tömbben élő magyarság is szórvány lehet és bekebelezhetővé válik."

A nemzet nagy ünnepére készülődvén, innen a nyugati végekről szálljon a gondolatunk a keletire. Oda, ahol pártás lányok és kalapos fiúk ropják a táncot és éneklik a magyar népdalt, úgy hogy talán szavanként tanulták azt meg. Gyökereiket keresik. Közösek az őseink, a dalaink, az ünnepeink. Közös a nyelvünk is.