|
Olvasva és hallgatva...
Olvasva és hallgatva....
Az 1999/2000 évad első premierje
Zenei melléklettel
Kander - Ebb- Fosse:
Chicago
revümusical
Fordította: Prekop Gabriella
Versek: G. Dénes György
Szereplők:
| Roxie Hart - Keresztes Ildikó |
Velma Kelly - Borbás Gabi |
| Billy Flyn - Szakács Tibor |
Amos Hart - Győri Péter |
| Mama Morton - Rátonyi Hajni |
Konferanszié - Zalai Tamás |
| Mary Sunshine - Szatmári György |
Liz - Törtei Tünde |
| Annie - Urbán Andrea |
Florica - Szabó Anikó |
| Mona - Fekete Marianna |
Fred Casely - Posta Lajos |
| Fogarty Őrmester - Urmai Gábor |
Aaron - Varga Szabolcs |
| Harry - Cmarits Gábor |
Pokolravaló Kitty - Szakály Edina |
| Riporternő - Kutasi Heléna |
|
Közreműködik: Kropf Táncegyüttes
Karmester: Blum József, Csermely Zsuzsa
Koreográfus: Michael Kropf
Díszlet: Peter Umbach
Jelmez: Halasi M. Zsuzsa
Rendezőasszisztens: Szabó Anikó
Rendező: Mikó István
Két alapvető megállapítás kívánkozik a beszámoló elejére. Az
első az, hogy nagyszerű előadást láthat a "Chicago" soproni közönsége:
a második pedig, hogy ezt a művet csak nézni-hallgatni szabad,
elolvasni - legalábbis laikusnak, nem. Annyira "társadalomkritikai"
(Amerika-bíráló) ez a darab, amennyire a magyar pol-beat vietnámi
tiltakozásai voltak anno...
Mi az, ami mégis elvarázsol, a székhez köt, magával ragad a darab
előadásakor?
A zene és a szereplők alakítása, a geg-parádé. Az az ordenáré
világ - leöntve egy flitteres (mégis operettes?) mázzal -, amely
lehet, hogy mindenütt ott van, de néhányan kimardunk - szerencsésen -
belőle. Mint a mese, amely igaz nem is lehet, de kívánjuk, hogy igaz
legyen, mert másképp mi nem vagyunk bele valók, mi vagyunk, akik éppen
nem értjük. Pedig annyira szájba-rágósan megmagyarázzák, hogy már csak
kiköpni lehet, mint az előrágott bébi-papit.
A darabról ne többet, mert ezen a darabon nem gondolkodni kell. A
nézőnek egyetlen választása, hogy hátradőljön a kényelmes székben és
hallgassa a zenét, hallgassa a dalokat, élvezze a színészi
alakításokat. Örömmel jelenthetem, hogy Mikó István és a Soproni
Petőfi Színház színészgárdája jóvoltából mindezekre alkalom
nyílik.
Keresztes Ildikó és Borbás Gabi nagyszerű főszereplői a darabnak,
jól énekelnek és táncolnak: hiteles a versengés is közöttük,
temperamentumos előadásmódjuk az előadás motorja.
Szakács Tibor testhezálló szerepet kapott és ebben remekel is.
Színészi alakítása is meggyőző, de mozgásával, a szerep részletes,
"lépésig menő" kimunkálásával kiváló alakítója a sztár-ügyvédnek.
Győri Péter az, aki a kisember, Amos Hart alakításával ugyancsak
kitűnik társai közül. Szerepformálása a leginkább "klasszikus" a
társulat tagjai közül: nem hiányzik belőle a komikum, de bármilyen
drámai darabban megállná a helyét. A kisemberrel magát egynek gondoló
nézőnek nagyon szimpatikus előjátszója - vajon hányan azonosulnak vele
a nézőtérről?
Rátonyi Hajnal "mama" szerepe hálás alakításra ad lehetőséget:
belépőjének megállíthatatlan, energikus, mindenkit elsöprő mozgása
mintha kicsit lanyhulna a darab második felére.
A konferanszié-t (és sok mindenki mást, többek között az esküdtek
mindegyikét külön-külön is) alakító Zalai Tamás jó szöveggel és
lépéskombinációkkal, kedvesen és komikusan, a pantomim és a kabarék jó
hagyományát felevenítő módon vezeti a nézőt végig a cselekményen.
A darab egyik igazi szenzációja a nőimitátorként Mary Sunshine-t
alakító Szatmári György. Túlzó, karikírozó hanglejtése, mozgása sok
médiasztár jellemzője, sajnos ma már nemcsak a tengerentúli
berkekben...
Ugyanilyen lehetőségeket kínál a Mikó István által színre állított
Chicago Sopronban a darab összes szereplőjének, a bezárt lányokat
alakító hölgyeknek, akik hiba nélkül viszik végig a darab lendületét,
Posta Lajos ugyancsak többszörös szereposztásban kitűnően karikíroz,
de
mindenkinek akad egy vagy több olyan lehetősége, ahol a helyzet vagy
jellemkomikum eszközeivel mosolyra fakaszthatja a nézőt.
A díszlet - ahogyan már korábban is megszokhattuk - változtatható,
variálható, lehetőség szerint egyszerű. Funkcionális és ez most szó
szerint értendő: egy-egy vitatható, a "szinthez" nem illő megoldás
(kép a hálószoba falán) kivételével jól sikerült. Különösen jó
megoldás az u.n. szex-tett részben a hölgyek vonulása és a fém-díszlet
ridegségének egysége. Mindenképpen hatásfokozó.
A jelmez az operett-musical kettősségéhez alkalmazkodva első
látásra túlzó, de a harsány környezet hamar elveszi az élét, jól
belesimul az előadás egészébe. Jelzés értékű megoldásai, primitív,
bábu-parókái, szándékosan osztott, kettős tervezése inkább a két
világ, semmint az álom és valóság kettősségének megértetését
szolgálják.
A világítás megoldásai jól vezetik a néző szemét (egyben e
színészeket is), hogy semmi lényeges mozzanatról le ne maradjon.
A tánc lehetővé teszi a színészek számára, hogy a nem túl nehéz
lépéskombinációk mellett mégis "táncos", jól "megkoreografált" és
ezzel újabb eszközt nyerő legyen az előadás.
Ennyi dicséret után talán már nincs is mit kritizálni. Ha halkan
talán megemlíthető, hogy a hangszeres-zenekari kíséret hangereje
sokszor elnyomta a prózai, sőt énekes-szöveges részeket, akkor a
szöveg minősége ismeretében ez nem is olyan óriási baj és semmiképpen
nem az előadók rovására említem.
Nem könnyű a sok geg között komolyan venni a darab "eszmei
mondanivalóját": minden kíváló és helyben hatásos szituáció ellenére
remélem, hogy legalább a néző nem veszi túlságosan komolyan, ami
odabenn 3 óra alatt lezajlott. Mert a darab könnyű és elszáll: néhány
szín, néhány dallam marad meg belőle, és az a jó érzés, hogy az
előadás, az első premier ilyen jól sikerült. Hasonló színreviteleket
kívánok mindannyiunknak erre az évadra!
Szöveg és foto Pluzsik Tamás
kamerájával
- DI -
1999. szeptember 24., péntek 00:00
|
