Székhelyi József:

Tanult mesterségem: színész.
Budapesten élek és újabban rendezek. Kedvenc sportom a tenisz. Ha teniszezek, azt képzelem, én vagyok John McEnroe. Így játszásiból, átélésből majdnem úgy fest, hogy én remekül teniszezem...

Erzsébet a tükör előtt

Ha rendezek, azt játszom, Ingmar Bergmann vagyok. Így aztán... - szépek a képeim, színészeim. Szép és igaz lesz a mű, mert alázatos színészként interpretálok egy mestert, iszonyúan átélve, hogy Ő én vagyok. Nem tartom magamban - átsugárzom a művészeimre, akik azt képzelik, mély átéléssel, ügyszeretettel és a mesterségfüggők elvonási tüneteivel, hogy nagyszerű a munka velem, velünk -, és milyen régen nem mélyültek ennyire a lélek rejtett dimenzióiba, a kapcsolatok milliónyi árnyalatába, a munkadarab legrejtettebb intimszféráiba. A fintorok, mímek, gesztusok, akciók és ellenakciók erdejébe. És az instruálhatatlanság redőibe - szinte öntudatlanul -, ahová Bergmann - én terelem Őket gyöngéden, de következetesen, hogy megálmodott, lefilmezett és a képzeletemben komponált látomásaimban hajszál pontosan, alkotóelemként és szervesen önműködhessenek. Szervesen és soha nem szervilisen.

Erzsébet a földön

Hogy elsőszemélyben fedezzék fel a szöveg enigmatikus rétegeit, tekintetük a sajátjuk legyen és ne műszempilla, gesztusuk ne biokézként kalimpáljon, hanem olyan természetes ösztönként működjön, mint a túlélési versenyben, a legéletveszélyesebb szituációban. Elég egy rossz mozdulat, és lezuhanunk. Egy fölösleges lépés, és végünk. Egy rosszul vett lélegzet, és megfulladunk. Egyetlen szervetlen tétovaság -, és lelepleződünk, hogy ma este linkeltünk. Játszótársaim, sőt a kellékesek, díszítők, világosítók is átveszik ezt a rítust. A tervezőket is megszállom, akik egyébiránt megszállottak maguk is, a zenét biztosító effekt felelős is velem muzsikál, zörejezik, a súgó velem bujkál alig egy négyzetméteren görnyedve, de még az ügyelő is másképp hív.

Színpadkép

Nem pusztán egy előadást abszolválunk a szakmunka szokványával, hanem egy rituális, szakrális szertartást komponálunk, együtt.
És mindez nem komor, csak ünnepi. És bugyog a humor megannyi nedve.
Korunk egyik gyémánt-színésznője, Varga Mária éli Sissit zseniálisan, a clown arcú Bede Fazekas Anna tálalja női Sanchoként Idát, a szikrázóan szép és intelligens Benkő Nóra személyesíti meg Mária Valériát.
Gustav Mahler muzsikálja végig az estét.

Erzsébet

Drága Jos Wouters, ismeretlen Barátom, volt, amit kihúztam és volt, amit beleírtam. Édesanyádnak írott ajánlásod munkált bennem. Darabod zseniális üzenete érintett meg. A magyar történelem megannyi kérdőjele és titka izgatott. A női nem káprázata adta fantáziám szárnyait.

Erzsébet és Mária Valéria

A liberalizmus eszménye bódított.
A színház imádata adott erőt.

Pieta

Azzal zárom az előadás verbális részét, hogy Mária Valéria, miközben ölében ringatja az édesanyját, Sissit - így szól: "Jaj mamám, anyukám, drága, szépséges anyám" - ezt írtam hozzá.
Az előadást a XX. század végén élő és a huszonegyedik századba igyekvő hölgyeknek, nőknek, édesanyáknak ajánlom. Mint egy férfi, mint egy papa.

Színlap

Ólomöntés című darabodat GYÁSZKIRÁLYNŐ címmel játsszuk a budapesti Nemzeti Színház reprezentatív kamaraszínházában, a Királyi Vár Refektóriumában. A terem gyönyörű és originális architektúrájában még az ablak is olyan belső udvarra néz - a Karmelita Udvarra -, mely Sissi Hofburg-béli lakosztályára hajaz.
Az előadás nem verbális záróakkordjaként Sissi gyönyörű tükrét szétrobbantom. A magyar néző számára evidens és mégis revelatív ez a szcéna. Hiába nyugtatott minket az első felvonásban: "...nem reped meg ez a tükör..." -, mi tudjuk és érezzük a Sorsot, sorsunkat... Ezért Ő a mi Gyászkirálynőnk.
Budapest, 2000. április 10.

Fotó Pluzsik Tamás