Mindazok számára, akik esti szellemi erőkifejtésre képtelenek, testi energiamobilizációjuk csúcsa pedig a Soproni Petőfi Színház elérése, lehet, hogy az év egyik favoritja lesz W.S. Maugham: Imádok férjhezmenni című zenés bohózata.

A játék kellékei adottak: hatalmas színpadtér - vajon egy elképzelt angol szoba valóban csak egy szimmetrikus, nagy hodály lehet, amit betölteni legalább olyan nehéz, mint a függönyön túli nézőteret? Stílus, fotók, színezett karcok, tapéta, kissé még az ajtócsapástól is meghajló "fújt üveg" fal. Egy egyszerű, de sok munkával átalakítható díszletben játszódik az időben a világháborút követő darab.

"Angol ruhadarabok", melyeknek második rétege már jól takarja a szereplők többségénél a közel sem "világháborús nélkülözések" idomait, és amelyek bizony meg-meggyűrődnek egy-egy mozgalmasabb jelenet során. Adott esetben az első réteg talán kevésbé lett volna szükségszerű...

Kettős világításrendszer: egy a prózai, egy a zenés részeknek - világ az elképzelt világban -, néha elég öntörvényű, csak megbontja az amúgy is meglehetősen pergő és zsúfolásokkal tömörített darab egységét.

Jó a zenekar! Szépen és nem túl erősen játszanak: ha még arra is jutott volna a figyelemből, hogy a gyengébb hangú szereplők szövege is érthető maradjon, tökéletes kíséret lenne. A felvonások előtti bevezető (I.II.) lehet, hogy csak nekem tűnt kissé hosszúnak.

A rendezői koncepció a szerző művének bemutatására irányult, és ez tiszteletet érdemel. Engedi, hogy a szituációk és jellemek komikumai egy-egy mozdulatban, rövid mozdulatsorban a szokványos mértékéig megjelenjenek. Talán a folyamatosság kevésbé érezhető a játékban, és azon pillanatok "megnyújtásával" adós, melyek a könnyebb értelmezhetőséget segítenék. A színészek zenés "abgangjai" jól beállítottak, valószínű, hogy minden előadáson "bejön" "menetrend szerint" a taps.
A szereplők játéka láthatóan mind mozgásában, mint expresszív jelekben jól megtanult, a részletekig kidolgozott. Az olykor nélkülözhetetlen rögtönzés láthatóan a férfi-szereplőknek sikerül jobban.

Az epizódszereplők általában is dicsérhetők, de ennél sokkal többet érdemelnek: a komornyik szerepében Tándor Lajos, az anyóséban Bókai Mária, Dennise-ében Fekete Marianna szépen teljesít.

Van egy epizódszereplő a darabban, aki ebben az előadásban is csodát művel: ő Hacser Józsa. Ha valaki csak erre kíváncsi, elég, ha megnézi a harmadik felvonást. Egy kicsit túl-előjátszott "konferálás" után megjelenik apró, törékeny alakja az ajtóban, (nem hinném, hogy az asszociáció bármelyikőjüket is sértené: Tímár József a két nagy kofferral, Hacser Józsa pedig az egy picivel, és ezen utóbbinak nem látszik a súlya, pedig ugyanolyan nehéz!) Ezzel megváltozik a színpadkép: immár mindent rajta keresztül nézünk, az ővele való kontextusban érzékelünk. Szerepének minden mondata-mozzanata külön kidolgozott, a lépéseitől kezdve a leülésig. A szituációs-önironikus humor és belső vidámság magával ragadja a nézőt és szeméből a könny csorog, miközben ez a kis (itt is, a szó szoros értelmében szürkeruhás!) alak tesz-vesz a deszkákon: kis bőröndjétől kezdve az egy szem ceruzáig minden vele játszik. Játékká válik körülötte az egész világ. Elővillantja letűrt harisnyájából térdét, levegőben lógó lábait figyeli a publikum - pedig nem is lóbálja őket!