Füst Milán: A zongora,Szomory Dezső:Incidens az Ingeborg-hangversenyen
Füst Milán: A zongora
Szomory Dezső:Incidens az Ingeborg
-hangversenyen
Két darab egy pár?
A zongora: Egy álom komédiája néhány
képben
Mühlstadt |
Mikó István |
A felesége, Johanna |
Borbás Gabi |
Neumanné, Eleonóra |
Hacser Józsa |
Neumann Gerő |
Szakács Tibor |
Ilona, a leánya |
Pasqualetti Ilona |
Incidens az Ingeborg-hangversenyen
Révész |
Kőszegi Ákos |
Ole Ingeborg |
Szakács Tibor |
Breitmayer |
Mikó István |
Breitmayerné |
Borbás Gabi |
Piri |
Pasqualetti Ilona |
Dramaturg |
Sediánszky Nóra |
Díszlet |
Valló Péter |
Jelmez |
Tordai Hajnal |
A rendező munkatársa |
Szabó Anikó |
Rendező: Valló Péter
Füst Milán nem biztos, hogy használta a "blődli" szót. Az
majdnem biztos, hogy tisztában volt a jelentésével, hiszen az előtte
élő nemzedék már átvette a németből a tartalmat.
Szinte kizárt, hogy a blődli tudatos tartalmi ismerete nélkül
írta
volna Füst "A zongorát". Talán megfeleltethetjük a kor képzőművészeti
forradalmi gondolatainak: a mindenáron újat produkálni akaró alkotó
elgondolásának. Az író szándéka talán a képek képtelenségében
sikeres,
a darab egésze viszont olvasva tanítanivalóan csapnivaló, a
dialógusoktól a fixa idea természetrajzát megjelenító szituációkig
egyaránt.
A polgári családi jelenetsor nem a szokásos fordulatokkal, hanem
a
képtelenség határát súroló elmekórral jellemezhető, s a végeredmény
sem polgári, csupán polgárpukkasztó. Hogy ez mennyire elviselhető a
mai közönség számára, az már nem a szerzőn múlik - a legtöbb szokásos
"antik darab" ismeretével ellentétben -, hanem a darabot most kézbe
vevő rendező és művészek teljesítőképességén, a darab "jelen korra
szabásán". Johanna mérhetetlenül hosszú szövege még őrültségében sem
könnyen tanulható, még kevésbé alkalmazható.
A Szomory-darab témájában érdekesebb, talán életrevalóbb
kiindulásul szolgál egy darab alapjául. Ez az abszurdnak ugyanolyan
"fajsúlyú" változata, de mind a párbeszédekben, mind a megoldásban
benne van az egyszerű elfogadás lehetősége, mely továbbgondolható,
ugyanakkor nem bántó. Főszereplője tulajdonképpen egy
mellékszereplő, ilyen módon szintén rendhagyó. Nagy művészekre vár -
a
szerző valamikori reményén túl - a főszereplő zongoraművész
artikulációja, gesztikulálása. A világhírű művész csakúgy, mint a
"polgári szereplők" a szöveg csekélysége, a lehetőségek rejtettsége
miatt mindaddig zárva maradnak a csöppnyi skatulyában, amíg azt egy
szerencsés találkozás, a tehetség, a szótlan közlés eszköztárának
használatával ki nem bontják. A pihegő "álmama", leánya és férje
alakja jól és aránylag élesen megrajzolt, a titkár személye pedig
önmagát kínálja. A sokoldalnyi monológ szövegbeli poénjai, az árnyalt
szövegmondás lehetősége hihetetlen egyórás karrier elé állítja a
megvalósító művészt. Ha "megfelelően" adja elő, háttérbe szoríthatja
az egész szereplőgárdát.
Valljuk be! Ha nekünk annyi oldal szöveget kellene bebifláznunk
és
még hihető módon előadni is, nem kerülne el a kísértés: előrelépni a
sorban, a plakát felsorolásában, a néző tudatában.
Most nézzük, mi lett ezekből a polgári vagy éppen "polgárellenes",
a különböző elefántcsont-tornyokból írt darabokból.
Mindennek az ellenkezője! Valló Péter az első darabot "feldobta"
egy, a levegőbe felfüggesztett zongorával (ABEO betartva?). A
szereplők pedig nagyobbrészt remekelnek. A kétfelvonásost
egybesűrítette (kiváló dramaturgiával) és felgyorsította. A
"darab-tuningolás" eredménye, hogy egy pillanatig sem mélázunk el a
hallottakon, hanem sodor magával ez a képtelenség, mely bárhol,
bárkivel előfordulhat! A kamaraszínházi bemutató kapcsán írtam arról,
hogy a kevesebb lehet több. Íme, itt a bizonyíték, a darabközi,
időben
továbblendítő "séták", az egy-dallamú zenék, melyek az ismétlődéseket
is tudatosítják egyben.
Amilyen aprólékos gonddal készült a Füst-darab feldolgozása,
olyan
összecsapott Szomoryé. A zongorán gúlában álló csoportok, az
artistamutatvány határát súroló színészi mozgásteljesítmények nem
igazán győznek meg arról, hogy ezt csak így lehet!
A jelmeztervező munkája - egy ilyen darabpárban - látszólag
könnyű.
Ha azonban a funkcionalitást figyeljük, kiderül, hogy milyen
jelentősége, felhasználhatósága van egy-egy "slafroknak", mellénynek,
szoruló zakónak. A jelmezek előbbre viszik a darabot, nemcsak
kiszolgálják. Egyenrangú művészek együttműködése.
A színészi teljesítmények általában jók, de ha arra gondolok,
hogy
mire, milyen varázslatra képes a színpadon a Hacser Józsa - Mikó
István páros, ha ehhez hozzáveszem Borbás Gabi fantasztikus
psziché-alakítását, akkor most is szívesen emlékezem. Minden
aprólékosan kidolgozva és "spontán" történik. Hacser tipegése a
színpadon, a korlátozott eszköztár korlátlan használata, Mikónál az
"antré" a polgári sétában, a gesztusok, melyek olyan könnyeddé teszik
a színpad (és az idő kerekeinek) forgását. A második darabban van
Mikónak egy "polgári" mozdulata, ahogyan "odabújik" a zongoraművész
lábához... utánozhatatlan és az egyetlen szép emlék egyben.
Borbás Gabinál a mánia hullámzása, a "polgári művészet" maró
kritikája (mely nyilván karikírozó és nem annak értékeit van hivatva
megjeleníteni), a választott viselkedés sokszínűsége, a második
darabban néhány szerencsés, valóban polgári momentum.
Igen, szerencsés Pasqualetti Ilona és Szakács Tibor első
darabbéli szereplése az első jelenettől kezdve. Azt azonban be kell
látni, hogy ahol ilyen fények világítanak, ott árnyék is van.
A második darab kaotikus és bántóan primitív díszletezése, a
szerencsétlen kétoldali reflektorok, Kőszegi Ákos mindent elmondó és
mégis oly esetlen szereplése - melynek okozója az a rettenetes
mozgásbeli káosz, ami a színpadon történik - egyenként és egyben sem
tűnik szerencsés megoldásnak. Nem csoda, ha a gesztusok már-már az
obszcén határát súrolják. Erről a nézőnek nyilván más lehet a
véleménye, és nyilván nem szeretne két azonos jellegű darabot egymás
után. A kor azonban hasonló volt, és hasonlóan polgárpukkasztó a két
szerző. Mindenek "modernizálása" nem sikerülhet azonos szinten.
Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -
2000. november 18., szombat 00:00
|