A Szomory-darab témájában érdekesebb, talán életrevalóbb kiindulásul szolgál egy darab alapjául. Ez az abszurdnak ugyanolyan "fajsúlyú" változata, de mind a párbeszédekben, mind a megoldásban benne van az egyszerű elfogadás lehetősége, mely továbbgondolható, ugyanakkor nem bántó. Főszereplője tulajdonképpen egy mellékszereplő, ilyen módon szintén rendhagyó. Nagy művészekre vár - a szerző valamikori reményén túl - a főszereplő zongoraművész artikulációja, gesztikulálása. A világhírű művész csakúgy, mint a "polgári szereplők" a szöveg csekélysége, a lehetőségek rejtettsége miatt mindaddig zárva maradnak a csöppnyi skatulyában, amíg azt egy szerencsés találkozás, a tehetség, a szótlan közlés eszköztárának használatával ki nem bontják. A pihegő "álmama", leánya és férje alakja jól és aránylag élesen megrajzolt, a titkár személye pedig önmagát kínálja. A sokoldalnyi monológ szövegbeli poénjai, az árnyalt szövegmondás lehetősége hihetetlen egyórás karrier elé állítja a megvalósító művészt. Ha "megfelelően" adja elő, háttérbe szoríthatja az egész szereplőgárdát.
Valljuk be! Ha nekünk annyi oldal szöveget kellene bebifláznunk és még hihető módon előadni is, nem kerülne el a kísértés: előrelépni a sorban, a plakát felsorolásában, a néző tudatában.

Most nézzük, mi lett ezekből a polgári vagy éppen "polgárellenes", a különböző elefántcsont-tornyokból írt darabokból.
Mindennek az ellenkezője! Valló Péter az első darabot "feldobta" egy, a levegőbe felfüggesztett zongorával (ABEO betartva?). A szereplők pedig nagyobbrészt remekelnek. A kétfelvonásost egybesűrítette (kiváló dramaturgiával) és felgyorsította. A "darab-tuningolás" eredménye, hogy egy pillanatig sem mélázunk el a hallottakon, hanem sodor magával ez a képtelenség, mely bárhol, bárkivel előfordulhat! A kamaraszínházi bemutató kapcsán írtam arról, hogy a kevesebb lehet több. Íme, itt a bizonyíték, a darabközi, időben továbblendítő "séták", az egy-dallamú zenék, melyek az ismétlődéseket is tudatosítják egyben.
Amilyen aprólékos gonddal készült a Füst-darab feldolgozása, olyan összecsapott Szomoryé. A zongorán gúlában álló csoportok, az artistamutatvány határát súroló színészi mozgásteljesítmények nem igazán győznek meg arról, hogy ezt csak így lehet!

A jelmeztervező munkája - egy ilyen darabpárban - látszólag könnyű. Ha azonban a funkcionalitást figyeljük, kiderül, hogy milyen jelentősége, felhasználhatósága van egy-egy "slafroknak", mellénynek, szoruló zakónak. A jelmezek előbbre viszik a darabot, nemcsak kiszolgálják. Egyenrangú művészek együttműködése.