|
Zárt térben más?
Zárt térben más?
Murray Schisgal:
NEW YORK, NEW YORK
két történet
Fordította: Ungvári Tamás
| Margaret - Edie |
Bencze Ilona Jászai-díjas |
| Leon - Gus |
Haumann Péter Kossuth-díjas |
Jelmez: Bencze Ilona
Rendező: Haumann Páter
Két történet két-két magányos ember találkozásáról. Házasságban
és
azon kívül, csodálatos színészek előadásában. Fordítóból a
korra, korból-fordítóból az ízlésre következtethetünk és ez fontos,
mert elhelyezzük valamilyen módon egy ízléssoron alaptermészetünk
palettáján, és látjuk, lelógnak-e róla a festékpacnik, amivel a
teljes
képet a művészegyüttes elénk akarja tárni? Esetleg megváltozott volna
az ízlésvilág? A lázadó, szociálliberális, sőt szocialista-liberális
mintakollekció irányt váltott volna? Esetleg most vált volna
aktuálissá a New York-i minta? Utolértük volna a sziklaalapra épült
szörnyeteg-paloták szintjét? Nem, valamilyen egyéb (régebbről ismert)
praktikával vált elérhetővé csak az előadás ismétlése: magam
többszörös átverésnek mondanám, melynek szenvedő alanyai a színészek
és a közönség.
A darabot a Soproni Ünnepi Hetek programjában már bemutatták,
mérsékelt sikerrel, írtunk róla a Cyberpress oldalain is. Én magam
voltam annyira felszínes, hogy nem vettem észre, hogy a sorozat
megismétlődik a bérletben (egy másik előadással együtt), és azon
aggódtam,vajon ki követi a kiváló előadókat. Saját maguk, csak egy
zárt kis-, kamaraszínházi térben.
Talán elég ez a két kérdéscsoportot indukáló gondolatmenet ahhoz,
hogy tudjuk, nem kérdések nékül, nem Thália papjaihoz, hanem két
emberhez látogattunk el ma este, egy rendszer képviseletében.
A két darab nem jó, mert túl távoliak és egyben túl közeliek a
találkozások. Rossz darabok ezek, és aki választotta - mind
fordítás, mind eljátszás szempontjából - rosszul választott. Szimpla
vígjátékok, melyeket rossz elképzelni gyengébb színészekkel.
Tulajdoképpen élvezhetetlen lenne bármilyen más párbeszédben. A
darabokat - ki kell mondani - csak a színészek rettenetes munkája
menti meg a bukástól. A többszörös befektetés hozza csak meg a
szimpla hatást. Elképzelhetetlen munka, ami a mozdulatok, fintorok,
szituációteremtési eszközök alkalmazásában rejlik. Így jönnek elő -
ki
tudja miért - a tapsok, melyeket a belefektetett munka vált ki.
Bencze Ilonát méltán soroljuk korunk nagy magyar színésznői közé.
Mint kívülálló, gondolom, a csodálatos mimikával megáldott
Haumann Péter partnerének lenni még nagyobb "befektetést" tesz
szükségessé. Sőt ezt - játék a játékban - vállalja.
Haumann Péter fizikailag is óriási terhet visel vállán: a
háromszorosát járja be a szükséges útnak, négyszeresét végzi az
artikulált mozgásnak, hogy tapsoló közönség elé állhassanak
mindketten
a darab végén.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a darab a maga képtelen módján
éppenhogy realista, akkor még ki sem számítható a közönség reakciója.
Régimódi ez a darab és túl naiv, hogy bárkiben is komoly érzést
válthasson ki a legszimplább komikumon kívül. A befejező szöveg pedig
egyenesen nevetséges. Rosszabb, mint a szoc. reál. (szerencsére a
két szereplő nem volt rest visszajönni közönségközelbe, hogy ezt is
elviselhetővé tegye)!
Minden reményem egy újabb találkozás a két főszereplővel, de
egy tisztességesen megírt darabban, ahol az ő munkájuk is
látványosabban "térül meg".
Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -
2000. szeptember 29., péntek 00:00
|
