|
Szuverén játék az érzelmekkel
Szuverén játék az érzelmekkel
J. Cocteau:
Szent Szörnyetegek
Fordította: Heltai Jenő
| Esther |
Borbás Gabi |
| Lulu |
Hacser Józsa |
| Liane |
Pikali Gerda fh. |
| Charlotte |
Pasqualetti Ilona |
| Florent |
Székhelyi József |
| Szpíker |
Kernács Péter |
Díszlet: Valló Péter
Jelmez: Tordai Hajnal
A rendező munkatársa: Kernács Péter
Rendező: Valló Péter
A századfodulók embere (most "első kézből" ismerjük a történetet)
- kötelezve érezve magát arra, hogy megmutassa, a múlt után most már
csakis rajta múló más jelen és jövő következik - mindig valamiféle
kényszerben élt. A tizenkilencedik-huszadik század fordulója mintha
kissé "elhúzódott" volna. Az újrafogalmazás, a bizonyítás "húsbavágó"
kényszere végigkísérte a teljes következő száz évet és két világégés
is kevés volt ahhoz, hogy a tűzzel való játéktól a benne élők
többségét eltérítse. J. Cocteau próbálkozásai is erre a
századfordulóra, mint forrásra, és jól meghatározható körülményekre vezethetők vissza.
A mindenen - az érzelmeken is - uralkodni akaró, de arra képtelen
ember dokumentarista bizonyítéka ez az éppen ellenkező szándékkal
színpadi formába öntött öntörvényű, szuverén játék az alapvető
érzelmekkel. Annak a hamis biztonságnak cifra látszata, mellyel a kor
embere, sok más mellett, ezt a kérdést is kezelte - kezeli ma is. Ez a
nem veszélytelen játék a "Szent Szörnyetegek" cselekménye.
Dicsérni sem könnyű...
Jelen sorok írója szerint, az előző előadások egyéni
teljesítményeit nem sorolva, a Szent Szörnyetegekben ebben az évadban
a legjobb produkciót láthatja a soproni közönség. A miértre választ
adni már jóval nehezebb, mint kijelenteni. Valószínű ugyanis, hogy
minden előadásra érvényes, de erre a színrevitelre ugyancsak ráillik a
megfogalmazás: minden ilyen vállalkozás egyben valami új, valami
szokatlan, bármennyire is "nyersanyagban" ugyanazt tűzi a színlapra,
mint előtte annyi más.
A színpadkép sem hagyományos a súgólyukig kihozott dobogóval, az
egyszínű, fekete háttérrel, mely előtt sorban állnak a színházi
reflektorok. Mintegy a színpad világát hozza a csaknem a nézőtérig
hozott világítással a közönség soraiba a rendező, aki a díszlet
tervezője egyben. Nem szeretem a szájbarágós szimbólum-magyarázatokat,
de ez mindenképpen az "életbe hozott játék" fogalmával azonos. A
fekete háttér könnyű és jó megoldást kínál a harmadik felvonás
"havazásához". (Hogy a szerzők mennyire szeretik a havat!) Más kérdés,
hogy ezzel a díszlettel és világítással az élfények jóval
kontrasztosabbá teszik az arcvonásokat, előnyösebb a nem fényképezésre
kikészített plasztikus, kevésbé karakteres arc a színpadon, nehezebb a
szereplők "helyezkedése", a nagy kontraszt- és fényhatás nehézségeket
támaszt a fotós számára .... semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek
látszik. A nézőtérre hozott játék a második-harmadik felvonásban is
folytatódik: a darab egészét tekintve nem zavaró.
A rendezői koncepció a konfliktus hitelesnek ható bemutatásán túl
a coda-szerű harmadik rész (Valló Péter megfogalmazása) bemutatásával
egy nem nézőellenes - értsd: kicsit vígjáték-szerű - befejezésre
törekszik. A sok elfogadható (rágódós, önemésztő, drámai, kicsit
tragikus színezetű, modern és annak látszó) lehetőségen belül ez jól
megkomponált és hitelesnek tűnő változat. A darab úgy működik, mint
egy pszichológiai teszt. Elolvasáskor az olvasó saját lelkivilágát
vetíti bele, mintegy saját előadást hoz létre. A színházban,
szakemberek között elég azonban egy apró, a szerző által nem
"kivédett", tulajdonképpen kivédhetetlen lehetőség: a színreállítók
észreveszik, és egy teljes értékű, de új változat kel életre a
színpadon. Varázslatos világ, elismerés az ötletek gazdáinak.
A ruhatár szolid és - gondolom - anyagi lehetőségeiben erősen
korlátozott. Az anyagok minőségétől eltekintve elfogadható egészében,
jó és egységes színvilágú. A görögös ruha vagy jelmez masnival már
kissé kevésbé autentikus, de ez csak csomó a kákán...
A szereplőgárda kiváló: a főszerepben Borbás Gabi egy pillanatig
sem hagy kétséget afelől, hogy a valóságban legalább annyira jó
színésznő, mint akiről szerepét alkották. Külön személyes érdeme a
darab fő konfliktusának hiteles szellemi tolmácsolása: az érzelmekkel
való merész, hazardírozó játék esztelen folyamatába belerántja a
nézőt, hogy az vele együtt szenvedje végig a lehetséges megoldásokat.
Lulu szerepében Hacser Józsát csodálhatjuk meg, kidolgozott
részletekkel, fantáziadús kellék-játékkal.Szerepformálása a humoros és
emberi vonásokon túl mégis olyan, melyben azon legendás mindenes
öltöztetőnőknek állít emléket, akik a színfalak mögötti látatlanságban
is egész életüket a színháznak, adott esetben egy személy
csodálatának, karrierjének, szeretetének szentelték. A
megfizethetetlen és megfizetetlen napszámos, aki mindig ott és akkor
van jelen, amikor a legnagyobb szükség van rá: munkája nem ér véget a
színház kapujánál. Talán mindent így kellene csinálnunk!
Székhelyi József az a szereplője az előadásnak, aki látszólag a
legeszköztelenebb módon, "csak" önmagát nyújtva mozog a színpadon.
Természetes a hangja, a gesztusai, mégis a veszélyes korban levő
vezető színészt láthatjuk, aki törvényszerűen botlik bele a
lehetőségbe, hogy utána önmagához, belső valójához visszatérve, a
darab végén - kívül-belül - "hazataláljon". A rendkívül érzékeny
mimika, a mások dialógusának folyamatos kísérése, egy különlegesen
érett mozgás- és jelzéskultúra teszi teljessé, annyira beszédessé,
hitelessé és éretté ezt az alakítást.
Az első felvonás után tanácstalanul néztem körül: vajon mit is
gondoljak Pikali Gerda fh. alakításáról. Annyira vegyes érzelmeket
váltott ki belőlem ez a megfoghatatlan, kicsit arctalan megjelenés. El
kellett telnie még két felvonásnak, hogy rájöjjek: szerepének lényegét
éppen ezzel nyújtja, hogy annyira nehezen lehet megítélni, pillanatról
pillanatra változik. Kaméleon-szerep az övé, melynek színeit mindig a
jól megfogalmazható érdek alakulása keveri ki. Ez a sokarcúság nagyon
jól "jön át" a színpadról, a fiatal színésznő lelkesedése és vehemens
játéka jól fedi darabbeli szerepét.
Charlotte, Pasqualetti Ilona alakításában, a józan ész
szószólója. Ő tolmácsolja hangosan a néző állandó közbevetéseit,
praktikus véleményét, aki a maga módján - Cocteaunál - természetesen
ugyancsak szörnyeteg, szintén emlékezetesen jól szerepel. Nagyon
kedves, a színen belüli személyes "kontrapont" a harmadik felvonás
elején "rádiós szereplése".
A rádiós szerepében egy meglehetősen felszínes fiatalembert formál
Kernács Péter. A fiatalos irónia nyilván jogos, a karikírozás még az
elfogadhatóság határán belül van. Végignézve azonban a Soproni Színház
előadásait, igazán nem tudom, hogyan fogalmazzam meg azt a gondolatot,
miszerint ezen szerepek birtokosai mintha a legkönnyebb megoldást
választanák. Igazából pantomim, gegparádé és éneklő beszéd keverékét
kapjuk minden alkalommal. Nem lehetne valamivel kevesebb külsőséggel,
de tartalomban valamivel több, úgy általában is?
Mégegyszer mondom: nem biztos, hogy a darab az évad legjobb műve
mint nyersanyag, de a színrevitel az 1999-2000-es év eddigi legjobb,
legkiegyenlítettebb nagy-produkciója. Jó rendezői koncepció jó
színészekkel találkozva valósult meg nagyon jó színvonalon a Petőfi
Színház deszkáin. Kívánjunk még sok ilyent magunknak!
Fotó (Pluzsik Tamás
kamerájával) és szöveg
- DI -
2000. március 18., szombat 00:00
|
