|
Érdemes-e reinkarnálódni?
Érdemes-e reinkarnálódni?
Noël Coward:VIDÁM KÍSÉRTET
valószínűtlen komédia két
részben
Fordította: Réz Adám
| Charles |
Bács Ferenc |
| Ruth |
Borbás Gabi |
| Elvira |
Molnár Zsuzsa |
| Dr. Bradman |
Kernács Péter |
| Bradmanné |
Törtei Tünde |
| Madame Arcati |
Rátonyi Hajni |
| Edith, a szobalány |
Rácz Brigitta |
|
|
| Díszlet: |
Langmár András |
| Jelmez: |
Tordai Hajnal |
| A rendező munkatársa: |
Kernács Péter |
Rendező: Székhelyi József
Kamaraszínházi előadás. Történik Charles Condomine kenti
házának nappalijában.
Noël Coward-ot nem merném minősíteni. A Réz Ádám fordításában
megismert darab erősen közepes, kellemes esti szórakozás: ha a mai
ország polgárai megengedhetnének maguknak egy kiadósabb vacsorát
előtte egy vendéglőben, könnyű bort javasolnék a menü végére. A
számos
"irodalmi, neo-spiritiszta vedlés" után a témán nincs új bőr,
tetszik-nem tetszik: a régit kell retusálni. Ha arra gondolok, hogy
Hamlet atyjának megjelenésére csaknem ugyanazokat a kifejezéseket
tartogatja a magyar nyelv, mint a "Vidám kísértet" "duplázódó"
szellemeire, akkor megkockáztatom a hazugságot az anyanyelvem
szegénységére, vagy valami más nem stimmel.
Honnan támad egy írónak az a téveseszméje, hogy olyan alakokat
teremtsen ugyanazon név alatt, akiket csak azért nem kell komolyan
venni, mert az már nem divat? Hogyan mert a "Kísértetkastély
Spessartban" felejthetetlen kockái után a témához nyúlni? Miből
gondolta, hogy egyszerre "elbír" a párhuzamos kettős történéssel, a
dupla kísértettel és az emberi, nagyon felszínes, nagyon
jelentéktelen
megjelenítéssel?
Nézzük a címbeli kérdést! Teréz anya óta tudatosodott az
emberekben, hogy bizonyos szint alá még reinkarnálódni sem érdemes.
Igen ám, de hogyan tartsuk meg a halál után a földből, ami kedves:
egy tál étel, egy pohár jó bor, egy szép festmény, egy kapcsolat.
Coward történetéből az a bizonyosság süt át a színpadról, hogy a
szelektív reinkarnációnak sincs értelme, mert mi, emberek már annyit
hazudtunk egymásnak életünkben, hogy arra új kapcsolatot még ilyen
szinten sem lehet építeni.
Milyen eszközök állnak a színreállítók rendelkezésére?
A szerző sok tekintetben "ál-szabadkezet" ad a környezet
megteremtői számára. Olvasva a drámát, gyilkossággal "fűszerezett"
vígjátékot, nekem azt kell megítélnem, amit látok, nem azt, amit
elképzelek.
Langmár András díszlete ugyanúgy a többszöri hasznosítás
jegyében
született, mint annyi minden más a jelenkori produkcióban. Egy-egy
ügyes választással, a berendezés "végigjátszatásával" válik
funkcionálissá ez a díszlet.
A jelmezek, a ruhatár Tordai Hajnal tervezésében és válogatásában
jelenik meg a színen. A férfi, aki kritikaírói minőségben figyeli a
darabot, persze sokszor becsapható a ruhákba bújtatott női bájjal, de
az az érzésem, hogy a ruhatár egy (ügyesen) kiegészített régi darabok
kellékeit is magába foglaló együttes, új kosztümökkel kiegészítve.
A rendezői koncepció Székhelyi József tapasztalatát dicséri.
Felismerte, hogy a darab egyetlen lehetősége, ha jellegtelen
mondatait, másokat ismétlő jeleneteit olyan pergővé gyorsítja, ahol
csak a poén utáni taps az egyetlen megállási lehetőség. Székhelyi
"tiszteletlenül" bánik ezekkel a szerző-generálta szellemekkel, az
előtérben a maszkara-kirakattal és álmárvány szándéktáblával. Igaza
van, mert méltósága a halálnak és nem a házi szellemeknek van. Tudni
kell lemondani arról, ami nincs a darabban - ezt egy nagyon elegáns
gesztussal teszi -, hogy azt, ami lehetőségként megmarad,
maradéktalanul kihasználhassa. A gyorsítás minden eszközét, a
pattogó, a párhuzamos beszédet, mozgást és beszédet együtt, egyszóval
mindent felvonultat, hogy mi, nézők, jól szórakozzunk. A
szituációteremtés iskolapéldáit és egyben bravúros alkalmazásait
láthatjuk, melyek a színész segítségére sietnek, amikor nehezen
megoldható
prózai helyzettel találkozik.
A szereplők:
Bács Ferenc Charles, az érett, ám még mindig extra kapcsolatra
vágyó férfi alakjában mutatkozik be Sopronban. Le kell mondania a
darab érdekében arról, hogy szép, artikulált, zengő orgánumát
csodálhassuk, de itt kötelező, sőt egy-egy alkalommal talán egy picit
gyorsabb reagálással még fiatalosabbá, hihetőbbé, "terhelhetőbbé,
központibbá" tehetné a figurát. Nagy tapasztalata, jó szövegtudása,
kulturált viselkedése előnyére válik az előadásnak. Humort tud
becsempészni a szavak közé, ami a hasonló hanggal megáldott színészek
közül oly kevesekre jellemző.
A második feleséget, Ruth-ot alakító Borbás Gabi újjászületett.
Ismét a korábbi teljes gesztus és mimikai repertoárját láthatjuk a
színpadon, a többszereplős jelenetek közben sokszor azon kapom magam,
hogy őt nézem, miközben más beszél a deszkákon. Amennyire lehet
drámainak nevezni a szituációkat, annyira, sőt annál jobban jelenik
meg mindez játékában. "Szellemmé válásában" erősebb külsődleges
eszközöket mert vállalni Molnár Zsuzsánál - tetszett merészsége,
ahogyan áldozni mer a kockázat oltárán.
Az első feleség "bosszúálló szellemének" szerepében Molnár
Zsuzsát
láthatjuk, aki hasonló felfogásban és mozgáskultúrában már a tavalyi
év ír darabjában is megmutatta tehetségét. Nincs semmi kétségem
afelől, hogy a "szellemség" sok, kevéssé extrovertált eszközzel is
megvalósítható, de az író előírásait valamennyire illik betartani.
Egy
arkangyal nem csillog annyira, mint Molnár Zsuzsa látható felületei,
és ez határozottan zavart. Annál inkább, mert nem lett volna szüksége
rá: játéka anélkül is csillogó. Természetes kedvessége több hatással
bírt, mint az összes magára szórt csillámpor.
Dr. Bradman és felesége, Kernács Péter és Törtei Tünde rövid,
"kétmegjelenéses" szerepükben láthatók. Erőteljes és többször
túljátszottnak tűnő (Kernács) hangulatukkal és hangos, de mégis
lassan
már a félszbe és elnyomottságba skatulyázott szerepjátszásukkal
(Törtei) egészítették ki több-szereplőssé a történetet.
A darab fő figurája (nem is tudom, miért nem vele kezdődik a
szereposztás), Madame Arcati, Rátonyi Hajni. Az ő megjelenése az,
mely
minden holtponton túllendíti a darabot, igazi élmény. Kidolgozott és
a
láthatóan sokat csiszolt mozgásokon kívül végre teret kapott
természetes humora, temperamentuma és mindenkor bevethető
játékkészsége. Kulcsfigurája a darabnak - ehhez méltón játszik,
komédiázik, méltán aratva le a közönségsiker jelentős részét. Úgy
tűnik, mintha ez a szerep valamiféle jutalomjáték lenne számára.
(Színészek különös lelkesedéssel tudnak játszani az ilyen
darabokban.)
Most ennek csodálatára is módunk van. Csak hálásak lehetünk a
sorsnak, ha szemtanúi voltunk egy ilyen remélt találkozásnak.
Edith szerepében Rácz Brigittát láthattuk, aki túlmozgásos,
kicsit
karikírozott szerepjátszásával emlékezetessé tette alakját. Nem az ő
hibája, a szerep hálátlansága, hogy az író nem egy elfogadható, hanem
ilyen előkotort ötlettel teszi meg médiumnak. Ez a rész kevéssé
érthető és talán a darab dramaturgiailag leggyengébb, a befejezéshez
gyorsan - és talán az író legnagyobb megkönnyebbülésére is - közelebb
vivő része.
Tisztelt olvasóim! Nyugodtan menjenek el vidám szellemnézőbe a
Soproni Petőfi Színház Kamaraszínházába. Ami erény az előadásban, az
a
tagoknak és segítőiknek köszönhető. A színész "hozott anyagból"
dolgozik és ha lett légyen bár az angol szövet, de feslik - bravúros
szabó
szükségeltetik az elfogadhatóvá tételhez. Ne szégyelljék kimondani:
ez
már a második gyengécske darab ebben az évadban. Mindkét esetben
csak a színészeknek és a rendezőknek köszönhető, hogy tapssal
fejeződik be az előadás. Egyelőre költői a kérdés: mi lenne, ha egy
igazi drámával (is) próbálkozna a Színház sokunk örömére, akik nem
csak színészeket, kacagást, hanem katarzist is várunk, amikor
(be)kilépünk a színház kapuján?
Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -
2000. október 06., péntek 00:00
|
