Az előadás főszereplője minden tekintetben Mikó István, aki bizonyos értelemben, spontaneitásával, szabad játékosságával, fantáziájával, a szöveg pillanatról pillanatra változó, értelmező átfordításával kiemelkedik az őt a színpadon is körülvevő társak közül. Kevés árnyaltabb címszerepet láthattunk a Ben Jonson darabot színrevivők között. Az élettapasztalat nagysága és annak szabad érvényesülése az, amely annyira szárnyalóvá teszi ezt az antipatikus alakot óriási öniróniával és humorral ábrázoló vezető színészt. Ismert és ugyanakkor utánozhatatlan gesztusai, fintorai, felkiáltásai, siránkozó hanghordozása mind-mind erősíti ennek a pénzhajhászó nemesnek a karakterét. Nem biztos, hogy más alakításában ennyire megsajnálnánk a szemérmetlen gyűjtögetőt.

Boros Zoltán Mosca-alakítása nagyon kifejező, és az eddig majdnem csak szőke hajával és fiatalságával szereplő fiatalember (lsd. pl. a Molnár F. darab) intrikus szerepben is igazán megbízhatót nyújt. Néhány mozzanatában az alakításnak kicsit mesterkéltnek, "kimerevítettnek", túltervezettnek érezzük a megjelenését, gesztusait, de egészében hihető, és jól követi az író (rendező) szándékát.

A három "végrendelet-várományos" alakítója közül Győri Péter és Incze József remekel. Győri Péternek kevesebb külsődleges eszköz áll rendelkezésére, mégis hiteles a kissé ostoba ügyvéd szerepében. Incze József Corbaccio-ja sokáig emlékezetes lesz a Soproni Színház történetében. Tele humorral a szerep kínálta alkalmakat maximálisan kiaknázza. A félig süket, félig szenilis öregúr alakja végig bukdácsolja a színpadot, esik-kel, félrehall és remél. Az előadás egyik maradandó emléke ez az alakítás. Lázár Csaba igazi vehemenciával, a naturalizmus határát súrolva jeleníti meg a férjet, akinek féltékenységét csak pénzéhsége múlja felül.

Nano, a törpe szerepében Urmai Gábor, Castrone eunuchként Suha Kálmán, Androgyno hermafroditát alakítva Zalai Tamás nyújt emlékezeteset az est folyamán. Nem csak a széplelkekről volt nevezetes a reneszánsz, Jonson-tól sem állt távol egy kis megbotránkoztatás. Minden kitalált atrocitás "ül", néha kicsit túl mechanikusan, túl pontosan, mely a hatásból jócskán elvesz. "Időzített" bohócokat, szórakoztatókat lát Sopron közönsége, de nem nehéz megjósolni, hogy minden poénra így is akad "vevő" a nézőtéren.

Posta Lajos szerepe nem kínál túl nagy lehetőségeket. (Ebben a darabban a pozitív szereplők egy fergeteges gonosz alakítás mellett óhatatlanul kicsit bugyutának látszanak.) Ehhez képest jól illeszkedik a korabeli Velence sokszínű teátrális társadalmába a Lázár Csaba (Corvino) feleségét, Celia-t megformáló Urbán Andrea hitelesen jó alakításával együtt.

A cselekmény fősodrához kapcsolódik, de azzal részben párhuzamosan fut Sir Politicus Volna lovag (Benkő Péter) és Peregrinus, utazó úriember (Kernács Péter) története, mely a kritizált társadalom képét teljesebbé teszi. A kicsit halványabbra sikerült történet Lady Volna-n, Sir Politicus feleségén (Szabó Anikó) keresztül kapcsolódik Volponéhoz. Kiemelendő Szabó Anikó szerepformálása. Jól mutatja be a hölgy önmagára, megjelenésére fordított gondját, melynél csak közönségessége nagyobb. Emlékezetes a Volpone-val folytatott "ágyjelenet", mely az egész előadás egyik legjobban sikerült része.

A színrevitel kormegjelenítésének autenticitása mellett egy kicsit agresszív. Mintha a rendező, akinek a legapróbb dolgokra is láthatóan kínos gondja volt, örömét lelte volna egy-egy újabb ütésben, rúgásban, hajráncigálásban.. A darabot könyvben olvasva ne lepődjön meg a színházi néző, ha ott más befejezést talál. Jonson didaktikusabb, ha tetszik, komolyabb, tanító-jellegűbb finist szánt a darabnak. Az egyedüli alapvető ellentmondás csak ebben sejthető, ez feszegeti a megjelenítés módjának egészét és magyarázat után kiált Ez a befejezés (gondolom, nem soproni "specialitás") hatásosabb, vígjátékibb lelépést kínál a szereplő-gárdának. Lehet, hogy a néző jobb hangulatban, vidámabban lép ki a színház kapuján, de néhány szép monológgal mindenképpen szegényebben.